Kúszó szentperje - a hazai flóra egy félreismert faja?

A kúszó szentperje (Hierochloë repens (Host) Beauv., syn. Anthoxanthum repens (Host) Veldkamp) egy évelő, tarackos fűfaj. Bugavirágzatai kb. 40-70 cm magasságig nyúlnak. Az egész virágzat jellegzetesen fénylő sárgásbarna, viszonylag tömött, kb. 100-200 füzérke alkotja. A füzérkék 2-3 virágúak, a pelyvák nem hosszabbak a külső toklásznál, amelynek csúcsán legfeljebb 0.5 mm hosszú szálka található, vagy a szálka hiányzik. A levelek szürkések, 5-10 mm szélesek, kopaszak. A legfelső szárlevél legalább 20 mm hosszú.

A Hierochloë repens virágzata...

... ismét...

... felső szárlevele ...

... és füzérkéi

A növény sűrű, monodomináns állományokat képez, amelyek vegetatív állapotban hasonlítanak a Calamagrostis epigejos vagy a Bromus inermis tömegéhez, de tavaszi (március-április) virágzásakor igen jellegzetes a szürke levelek tömegéből felemelkedő aranyló bugák alkotta telep.

Terméses állománya tavasszal

A H. repens a néhány bizonytalan helyzetű taxont tartalmazó Hierochloë odorata fajcsoport tagja, azon belül viszont egy aránylag jól elváló faj (Wallnöfer 2007). A korábbi hazai irodalmak a H. odorata nevet alkalmazták a hazai állományokra (alkalmanként subsp. pannonica néven alfajként megkülönböztetve). Valójában az "igazi" H. odorata (vagyis H. odorata subsp. odorata) virágzata lazább, kevesebb füzérke alkotja, levélszíne zöldebb, pelyvái hosszabbak a külső toklásznál, amelyek szálkái hosszabbak 0.5 mm-nél (Penksza & Ruprecht 2002). Ez a faj cirkumpoláris elterjedésű, és főként a tajga zóna erdőszélein, irtásain, üde gyepeiben, mocsaras-lápos termőhelyein, útszélein fordul elő, Magyarországon valószínűleg nem él. Ezzel szemben a H. repens az eurázsiai sztyeppzóna homokterületeihez kötődik, elterjedésének nyugati határát a Morva-medencében éri el. Jellemző élőhelyei az erdőszéli, záródó növényzetű, száraz, gyakran jellegtelen fajösszetételű gyepek, erdei nyiladékok. Jellemzően bolygatott élőhelyeken fordul elő, ahol tömeges fellépésével invazív, vagy legalábbis erélyes kompetítor fajokra (pl. siskanádtippan) emlékeztetően viselkedik, egy lengyel cikk (Gęsiński & Ratyńska 2011) például potenciális özönfajként ír róla. A lakóhelyem (Veresegyház) környékén meglehetősen gyakori: ritkás faültetvények alatt, parlagokon, mezsgyéken sokfelé látni állományait, az M3 autópályán Szada és Mogyoród környékén járműből is észrevehető virágzáskor. Tatán egy legelőket elválasztó mezsgyén, illetve a Kiskunságban egy ritkás faültetvényben láttam. Országos szinten egyáltalán nem nevezhető gyakorinak. A Flóraatlaszban az adatok többsége a Kisalföld, a Gödöllői-dombvidék, a Pesti-síkság, a Tengelici-homokvidék, a Dorogi-medence, a Hernád és a Sajó völgye, valamint a Taktaköz térségekből való - ezek mindegyike homok alapkőzetű, alföldperemi vagy alacsony dombsági terület.

Vigyázat, spekuláció következik! A fentiek alapján úgy tűnik számomra, hogy a H. repens az erdőssztyepp övhöz, a homok alapkőzethez és az "átmenetileg fátlan" élőhelyeket kötődik. Az átmenetileg fátlan élőhelyek alatt azokat értem, amelyek képesek lennének ugyan fás növényzet fenntartására a talajadottságok és a vízellátottság szempontjából, de a környezeti háttértényezők, növényevők vagy valamilyen egyéb bolygatás miatt az mégsem alakult ki (még). Ilyenek például egy természetes erdőben időről időre kidőlő idős fák helyén keletkező "lékek", a legelő vadak által "fenntartott" gyepek, de ide érthetjük az emberi tevékenységek miatt fátlan élőhelyeket is. Érdekes, hogy az igazán száraz, nyílt gyepekben nem igazán fordul elő a faj. Ahol mégis nyíltabb gyepben (Festuca vaginata és Euphorbia seguieriana fajokkal együtt) fordul elő, ott pusztuló fenyőültetvény alatt, főleg adventív fajokkal cserjésedő gyepekről van szó. Természetközeli állapotú, szárazsága és tápanyagszegénysége miatt fátlan nyílt homokpusztagyepekben nem láttam még, emiatt gondolom, hogy nem az "elsődleges" gyepek faja nálunk. Ha esetleg az Olvasónak van tapasztalata a fajjal, örülnék, ha megosztaná velem.

Virágzó állománya egy szemétlerakó és egy akácos szomszédságában...

... és egy valószínűleg parlageredetű homoki gyepen, jellegtelen faültetvény tisztásán

Különös módon a korábbi hazai irodalmakban a faj "szigorúan" homoki jellege egyáltalán nem tükröződik, ehelyett gyakorlatilag az összes szerző (pl. Soó & Jávorka 1951, Soó 1973, Simon 2000, Király 2009) említ középhegységi előfordulásokat, valamint leggyakrabban üde gyepeket, erdőszegélyeket és száraz erdőket jelöl meg élőhelyéül. A hazai üde gyepek felvételezése során sehol nem találkoztam a fajjal. Erős a gyanúm, hogy arról van szó, hogy a ma már H. repens néven külön fajként kezelt növény előfordulásáról írtakat a H. odorata külföldi irodalmaiból vették át: a korábbi szerzők bizonyára a H. odorata előfordulási és élőhelyválasztási adatait általánosították a nálunk is előforduló, vele (tévesen) azonosnak vélt növényre, majd ezt az egymásra épülő művek kritika nélkül átvették.

forrás: grasstalk.wordpress.com

A H. repensről nem találtam olyan kultúrtörténeti feljegyzéseket, mint a H. odoratáról, de feltehető, hogy ebből a szempontból a két fajt nem különböztetik meg. Az illatos és a kúszó szentperje virágzata is édeskés illatú, ami magas kumarintartalmának köszönhető. Európában az illatos szentperjét vallásos szertartásokon elégették, illatos füstölőként használták, innen ered a neve. A kereszténységben Szűz Máriának ajánlott növényként használták liturgikus célokra, erre utal a nemzetség német neve: Mariengras, vagyis "máriafű". Észak-amerikai indiánok a földanya hajának tartják, és a belőle készített fonatoknak gyógyító, békét és szeretetet elősegítő erőt tulajdonítanak. A gyógyászatban kumarintartalom miatt véralvadásgátló gyógyszerek készítésére is használják. Nem utolsó sorban megemlítendő, hogy a H. odorata adja a közép-európai töményitalok (szerintem) egyik legjobbika, a lengyel Żubrówka sajátos zamatát - megízlelése botanikusoknak "kötelező"!

forrás: Wikipédia

Madárgyűrűzés

Ennek a bejegyzésnek az apropóját az adja, hogy nem rég megszereztem a madárgyűrűző engedélyt "énekesmadár" kategóriában. A madarakkal kapcsolatos tevékenységem nem része a hivatalos kutatómunkámnak, csupán hobbiból csinálom, de mivel végtére is ez is egy kutatás, említést teszek róla.

Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) gyűrűvel

A madárgyűrűzés egy ornitológiai adatgyűjtési módszer, amit először a madárvonulás kutatásának céljából alkalmaztak. A befogott madarakra a testtömegükhöz képest kicsi, egyedi azonosítóval ellátott gyűrűt erősítünk, majd szabadon engedjük őket. Ha a madarat újból sikerül befogni, vagy a terepen sikerül leolvasni a gyűrűjét, akkor kapunk egy adatot arról, hogy a befogás és a visszafogás/leolvasás között eltelt idő alatt milyen utat tett meg, és ez segít a faj vonulási mintázatának (útvonal, időzítés, sebesség) megismerésében. A gyűrű az esetek többségében alumíniumból vagy acélból készül, a madár lábára kerül, és annyira kicsi, hogy csak akkor olvasható le, ha a madár újra kézbe kerül. Emellett vannak színesgyűrűs projektek is, amelyek feltűnőbb, terepen is leolvasható, de hasonlóan könnyű gyűrűkkel vagy más alakú jelölőkkel dolgoznak. Ezenkívül sokféle elektronikus jeladót használnak madarak követésére. Ezek kicsit több technikai és anyagi akadályt támasztanak a megvalósítás elé, azonban felbecsülhetetlen értékű adatokat szolgáltatnak, hiszen egyedi szinten, napról napra követhetővé teszik a madarak mozgását. Itt látható egy lista nyomkövetős madarakról. Nézzük meg például, hogy merre jár éppen Garam, az Ipolyvecén jelölt fehér gólya. A blog írásakor a legfrissebb adat szerint éppen a libanoni határhoz közelített a Földközi-tenger partja mentén, útban Magyarország felé.

Ez a színes gyűrűs dankasirály (Chroicocephalus ridibundus)...

... az alábbi leolvasásokkal rendelkezik eddig, amelyekből kiderül, hogy a Kárpát-medence és az Adria között ingázott; részletek itt: http://tringa.mme.hu:8080/mme/captures/map/NTA1NjU3MA

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a madarakat mennyire befolyásolják, vagy akár veszélyeztetik ezek a jelölők. Calvo és Furness (2011) cikke szerint a jelölők madarakra gyakorolt hatása összességében elhanyagolható ahhoz képest, hogy maga a kutatás mennyi pozitív eredménnyel jár, de ettől még a kutatás során mindig nagy körültekintéssel kell eljárni, hogy a madarat minél kevésbé zavarjuk, valamint a madár esetlegesen megváltozott viselkedése ne vezessen hamis következtetésekre, egyes esetekben ugyanis ezek a veszélyek fennállnak.

Ez a csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita) énekelni kezdett a fotózás alatt, kézben tartva - nem igazán hatotta meg a befogás, azóta is aktívan őrzi a revírjét.

A gyűrűzés céljából befogott madarakon gyakran egy sor egyéb jellegzetességet is feljegyeznek (kor, ivar, vedléssel kapcsolatos információk, biometriai jellemzők, pl. a szárny alakjával kapcsolatos méretek, testtömeg...), amelyek szintén értékes adatokat jelentenek az ornitológusok számára. A madárgyűrűzéses kutatások számára különösen a standardizált fogási intenzitású állomások adatai értékesek, hiszen ezeken többé-kevésbé torzítatlan mintavétellel és nagyfokú szakmai felkészültséggel folyik a munka. Ilyen madárvárta van Magyarországon például Ócsán, Farmoson, Tömördön, Izsákon, és már Naszály-Ferencmajorban is - én az utóbbi táborban ismerkedtem meg a madárgyűrűzéssel kb. 15 éve.

Hálóállás Ferencmajorban

A madarak befogására többféle eszköz van használatban, melyek közül kis termetű madarak megfogására a legalkalmasabb és legelterjedtebb az ún. függönyháló vagy japánháló. Ez egy függőlegesen kifeszíthető, kb. 3 méter magas, rendszerint 6-12 méter hosszú, laza szövésű háló, amelyen néhány feszítőzsinór halad keresztül vízszintesen. A háló fekete, vékony szálú műanyagfonalból készült, és merőleges irányból meglepően nehéz észrevenni. Ha a madár sem veszi észre, akkor merőlegesen a hálónak repül, majd a feszítőzsinórok által képzett zsebbe hullik, és ott marad, amíg a gyűrűző (vagy segédje) ki nem szabadítja. A háló működését ezen a videón mutatja be egy brit madarász. A befogási módszer kellő szakértelem és az előírások betartása mellett minimális veszélyt jelent a madár épségére - ahogyan ezt Spotswood és munkatársai is kimutatták.

Őszapó (Aegithalos caudatus) a hálóban

A madárvonulás régóta feszegeti az emberek kíváncsiságát, sokan foglalkoztak és foglalkoznak vele, hatalmas szakirodalma van, ennek ellenére még mindig sok a nyitott kérdés. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a jelenlegi tudásunk döntő részére a gyűrűzéses vagy (újabban) az egyéb jeladós kutatások révén tettünk és teszünk szert, és ez nagyban segíti a madarak védelmét. Itt egy összefoglaló cikk a témában: Bailein (2001). Az alábbiakban igen röviden megemlítek néhány publikációt, amelyek gyűrűzéses adatok segítségével fednek fel érdekességeket.

Mindenekelőtt a Magyar madárvonulási atlaszról (Csörgő et al. 2009) írok, amely az összes hazánkban fogott madárfaj gyűrűzési adatait összegzi: gyűrűzések és visszafogások számával, kiemelt figyelemmel a külföldi gyűrűs madarak hazai megkerüléseire és a hazai gyűrűsek külföldi megkerüléseire, a gyűrűzések időpontjára, a madarak korára.

Korner-Nievergelt és társai (2014) korszerű statisztikai modellekkel vizsgálták az Európában jelölt vörösbegyek megkerülési adatait. Ezzel egyrészt tesztelték a modellezési technikát, másrészt kimutatták, hogy a Skandináviában jelölt vörösbegyek közül több tölti a telet Észak-Afrikában, mint a Közép-Európában jelöltek. Az északabbi állományok tehát a vonulás során "átugorják" a közép-európaiakat.

Vörösbegy (Erithacus rubecula)

Johnson és társai (közlésre elfogadott cikk) Nyugat-Európában fogott hosszútávú vonuló poszátafélék megkerülési adataiból számolt túlélési valószínűségek, a telelőterület klímája és a vonulás alatti időjárási viszonyok között keresték az összefüggést. Azt mutatták ki, hogy a csapadékosabb klímájú nyugat-afrikai területekre vonuló állományok túlélési esélye jelentősen magasabb, mint azoké a madaraké, amelyek a telet rendszeresen a száraz klímájú Száhel-övezetben töltik. Az ilyen vizsgálatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a klímaváltozás madárvonulásra gyakorolt hatását megismerjük, előrejelezzük, és a sérülékeny fajokat hatékonyabban védjük.

A kerti geze (Hipplais icterina) hosszútávú vonuló faj, a telet a déli féltekén tölti

Newton és társai (2016) különféle módszerekkel, köztük visszafogási, visszatalálási és kézrekerülési adatok alapján vizsgálták a nappali és éjszakai ragadozók természetes túlélési arányát az életkor, a testméret, az ivar és még néhány tényező függvényében.

Reichlin és társai (2009) cikke egy példa arra, hogy hogyan fedhetők fel madárfajok vonulási irányai a nyaktekercs és a búbos banka példájával, Briedis és Keišs (2016) pedig a gyűrűzési adatok alapján következtetnek arra, hogy a XX. század során európai állományának 95%-át elvesztő, globálisan veszélyeztetett csíkosfejű nádiposzáta megfogyatkozása pontosan mikor, milyen ütemben történt.

Nyaktekercs (Jynx torquilla)

A gyűrűzési adatok korrekt statisztikai elemzése egy izgalmas kihívás, ami a matematikai módszerek fejlődésével egyre több újdonsággal kecsegtet. Nem rég magyar szerzők írtak erről egy kiváló útmutatót (Harnos és társai 2015), amelynek folytatása is várható.

Ha valaki a fentiektől kedvet kapva gyűrűzéses kutatások eredményeire keres a neten, akkor nagy eséllyel az Ibis, a Journal of Ornithology, a The Ring, a Ringing & Migration, az Ardea, az Alauda, a Die Vogelwelt, vagy éppen a magyar kiadású Ornis Hungarica honlapjára sodorja a Google - de amúgy ennél jóval több ornitológiai folyóirat létezik, valamint általánosabb zoológiai vagy ökológiai lapok is gyakran közölnek gyűrűzéses cikkeket.

A tudományos kutatás mellett a madárgyűrűzésnek fontos szemléletformáló és ismeretterjesztő szerepe is van, hiszen a laikusok, köztük nagyon sok gyerek, gyűrűzési bemutatók és táborok alkalmával közelről láthatják vagy kézbe is vehetik a madarakat. Sok gyerek számára ez egy olyan meghatározó élmény, amely végleg elkötelezi a természetvédelem ügye mellett.

A madárgyűrűzést Magyarországon a Magyar Madártani Egyesület Madárgyűrűzési Központja koordinálja. A honlapján egy általános ismertetőn kívül képek és sok érdekesség található a hazai munkáról.

"A tudomány publikációs válsága (és egy lehetséges kiút)" a Budapest Science Meetup oldalról

A tudományos publikálás nehézségeiről kutatók egymás közt viszonylag sokat beszélünk, hiszen mindannyiunkat hasonlóan terhelnek, ugyanakkor "kifelé", a laikusok irányába erről nagyon kevés szót ejtünk. Nem rég megjelent egy írás, amelyet kimondottan ajánlok azoknak, akik szeretnének kicsit jobban belelátni tudományos publikálás és teljesítményértékelés rendszerébe. Olyasmi kérdésekről van szó benne, hogy:

- hogyan működik egy tudományos eredmény közzététele?

- mi biztosítja egy tudományos közlemény hihetőségét?

- hogyan szokás értékelni a kutatók teljesítményét, és mik ennek a buktatói?

- hogyan lettek a tudományos folyóiratok kiadói a leggátlástalanabb profitra szert tevő üzleti óriásokká?

 Kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, kivételesen a kommenteket is!

A tudomány publikációs válsága (és egy lehetséges kiút)