Translate

2015. november 25., szerda

Vasalt utak és természetvédelem

"Talpad alatt fütyül a mozdony" címmel jelent meg a Turista Magazin cikke a napokban, s nagy örömmel adta hírül, hogy megnyitották hazánk harmadik vasalt mászóútját (olaszul via ferrata, németül Klettersteig) a bakonyi Cuha-völgyben. Az elsőt 2013-ban létesítették a cseszneki várnál, a másodikat a tatabányai Kő-hegyen, a Turul szobor mellett, 2015 tavaszán.

A tatabányai via ferrata
(a kép forrása: vasaltutak.hu)
Az új vasalt utak kapcsán sokféle véleményt fogalmaztak meg mászók és nem mászók egyaránt. Felmerült a sport hazai űzésének létjogosultsága, a projekt gazdasági és marketing vonzatai, s nem maradtak ki a környezet- és természetvédelmi vonatkozások sem. Én most az utóbbiakról fogok írni, de mi sem állna távolabb tőlem annál, hogy a "méregzöld" hangok erősítőjeként a természetbe történő mindenféle beavatkozást mereven elítéljek. Mint minden tevékenység, amit a természetben végzünk, ez is a benne részt vevők egyéni jóléte, a tevékenység által szerezhető gazdasági, kulturális, egészségi, stb. természetű haszon, s az ezek érdekében feláldozott, más jellegű értékek mérlegén át ítélhető meg. Ebben a bejegyzésben néhány kutatás alapján bemutatom, hogy a sziklamászás milyen hatást gyakorol a természetre. (Tudom, a via ferrata technikailag nem azonos a sziklamászással - a kettő közti különbségre a végén még visszatérek.) A témát azért tartom fontosnak, mert az a tapasztalatom, hogy a kalandsportok kedvelői általában természetszerető, természeti szépségek iránt fogékony, a környezetükre tudatosan odafigyelő emberek, ezért gyakran nem értik, hogyan merülhetnek fel természetvédelmi aggályok egy olyan tevékenység kapcsán, amely során az ember pusztán a kalandvágyát, fizikai erejét és ügyességét teszi próbára a természetben, miközben nem szemetel, nem tépi a növényzetet, nem füstöl, nem zajong. Megfelelő magyarázat nélkül a mászásra kiszabott tilalmak így könnyen indokolatlannak, érthetetlennek tűnnek. Pedig a természetszerető emberek által is kedvelt rekreációs tevékenységek természetkárosító hatása egyáltalán nem példátlan. Egy friss ausztráliai tanulmány (Rankin és mtsai 2015) szerint a rekreáció és a turisztika a növényfajokat veszélyeztető legfontosabb tényezők közé tartoznak, több növényfajt fenyegetnek kipusztulással, mint a klímaváltozás.

A cikkeket az interneten kerestem, főleg Google Scholarral, s meglepettem tapasztaltam, hogy viszonylag kevés publikált vizsgálat áll rendelkezésre a témában. A vizsgálatok többsége Észak-Amerikában készült, azon belül is a többség a Niagara-törésvonal sziklafalain, míg a néhány európai kutatás az Alpok egyes részeire szorítkozik. (Kalandos terepmunkára vágyó egyetemisták javíthatnának ezeken a számokon diplomadolgozataikkal, publikációikkal!)

A sziklahasadékok és törmelékgyepek különleges növényközösségeknek adnak otthont
(kép: Szerbia, Balkán-hegység)

A sziklamászás hatásai a növényzetre
A kérdést eddig többnyire úgy vizsgálták, hogy összehasonlították a mászók által látogatott és nem látogatott területek növényzetét. A kutatások többsége szerint a a rendszeresen mászott sziklafalak fajszegényebbek és/vagy gyérebb növényzetűek (Camp és Knight 1998Rusterholz és mtsai. 2004, McMillan és Larson 2002, Clark és Hessl 2015). Egyes tanulmányok szerint bizonyos fajcsoportok, például a harasztok gyakoribbak, míg a cserjék és kétszikűek ritkábbak voltak a mászóhelyeken, mint az érintetlen sziklafalakon (Rusterholz és mtsai. 2004). Különösen érzékenyen reagálnak a sziklamászással járó zavarásra a zuzmóközösségek, amelyeken szintén a tömegesség vagy a diverzitás csökkenése, illetve a fajok kicserélődése figyelhető meg (Farris 1998Baur és mtsai. 2007Adams és Zaniewski 2012). Ezeket a változásokat a mászók általi taposással, a kőzetek mozgatásával, a talajerózió elősegítésével, illetve a pályák növényzettől való megtisztításával magyarázzák. McMillan és Larson (2002) szerint a mászóknak köszönhető a Niagara-törésvonal sziklafalain az adventív fajok magasabb arányú megjelenése az érintetlen szakaszhoz képest. Ez úgy magyarázható, hogy a bolygatottabb élőhelyeken tömeges adventív fajok magjai a mászók cipőjére vagy ruházatára akaszkodva, majd a sziklafalon lehullva eljutottak és megtelepedtek a korábban számukra nem megközelíthető élőhelyfoltokra. Ugyanitt Kelly és Larson (1997) a több mint 1000 éves nyugati tuja (Thuja occidentalis) példányokat is tartalmazó sziklai fás növényzet mászóknak köszönhető fizikai károsodását regisztrálták.

Tölcsérzuzmó (Cladonia sp.)
A zuzmók különösen érzékenyek a sziklamászásra
A képlet azonban mégsem ennyire egyszerű. Többen említik a mászás hatásának objektív tesztelése elé gördülő módszertani akadályokat, mindenekelőtt azt, hogy a gyérebb vagy fajszegényebb növényzet nem feltétlenül a növényzet válasza a mászásra, ugyanis lehet, hogy maguk a mászók választanak növényzettel kevésbé benőtt pályákat (Farris 1998). Kuntz és Larson (2006) a szintén niagarai mintájukban találtak eltérést a mászóhelyek és az érintetlen sziklafalak közt:  mászott sziklafalakon sokkal kisebb volt a sziklahasadékok és a párkányok száma és mérete, s ez lényegesen rosszabb talajképződési és -megtartási tulajdonságokhoz vezetett. Eredményeik szerint a niagarai sziklafalak növényzetét a mikrotopográfiai változatosság (sziklakibúvások, mélyedések, hasadékok jelenléte, stb) sokkal nagyobb mértékben meghatározza, mint a mászás okozta degradáció. Mindemellett a mászás, ha gyengébben is a mikrotopográfiánál, de szignifikáns hatásként jelent meg.

Havasi daravirág (Draba aizoides)
(a kép forrása: wikipedia.org)
A mászás általi zavarás mechanizmusát kiválóan megvilágítja Vogler és Reisch (2011) tanulmánya. Ők az Alpok két pontján vizsgálták egy tipikusan sziklafalakon élő növény, a havasi daravirág (Draba aizoides) állományszerkezetét és genetikai változatosságát. Megállapították, hogy a mászás során a növényegyedek lesodrása, letaposása következtében az egész állomány a sziklafalak alacsonyabb régiói felé mozdult el. Ez megmutatkozott az állomány genetikai változatosságában is. Az érintetlen élőhelyen ugyanis az alacsonyabb és a magasabb régiókban élő szubpopulációk genetikailag elkülönültek, míg ez a mászással érintett állományokban nem volt tapasztalható.

Természetes sziklafalak hiányában egyes madárfajok a felhagyott kőfejtőkben is költhetnek

A sziklamászás hatása az állatvilágra
Érdekes módon a sziklamászás állatvilágra gyakorolt hatásáról kevesebb esettanulmányt találtam rövid keresésem során, az általános összefoglalók száma viszont annál magasabb. A Niagarai-törésvonal érintetlen sziklafalain jelentősen magasabb volt a csigák fajszáma és egyedszáma, mint a mászott falakon (McMillan et al. 2003), s ezt érdemes annak fényében is értelmeznünk, hogy a meszes alapkőzetű sziklaformációk a csigák diverzitásának forrópontjai: sok faj, köztük gyakran több bennszülött és szűk elterjedésű faj előfordulási helyei.
A mászás sziklás élőhelyeken költő madarakra gyakorolt negatív hatása széles körben ismert. Brambilla és mtsai (2004) kimutatták, hogy a sziklamászók és a hollók (Corvus corax) jelenléte együttesen gyakorlatilag nullára csökkenti a vándorsólymok (Falco peregrinus) fiókanevelési sikerét az Alpokban. A hollók természetes fészkelők a sziklás hegységekben, és mászók nélkül is csökkentik, de teljes mértékben nem hiúsítják meg a sólymok fiókanevelését. Hogy pontosan a mászók és a hollók közös hatása mitől ilyen erős, arra nem adtak választ a cikkükben, lehetséges, hogy a mászók jelenléte hollók nélkül is a fészek elhagyásához vezetett volna. A BirdLife International nevű nemzetközi madárvédelmi szervezet a vándorsólyom költésének egyik legfontosabb veszélyeztető tényezőjeként nevezi meg a sziklamászást. A vándorsólyom egyébként egy globálisan elterjedt, jellemzően sziklafalakon költő faj, amelyet Magyarországon fokozott védelem illet meg. Knight és Gutzwiller (1995) könyvében szintén ír arról, hogy az egyébként ember által nehezen megközelíthető, sziklás élőhelyek látogatása zavarja az ott fészkelő, táplálkozó, rendszeresen gyülekező állatokat. Camp és Knight (1998) megfigyelésekkel támasztották alá, hogy a gyakrabban látogatott sziklafalakon a sziklai kiülőhelyeket ritkábban látogatták a madarak. A sziklai állatok érzékenységére mutatnak egy érdekes példát Pike és mtsai (2010). Ők hüllőket gyűjtöttek Ausztráliában, és a gyűjtési módszerük az volt, hogy köveket forgattak fel, majd próbálták elcsípni az alattuk árnyékban meghúzódó állatokat, a köveket pedig utána kisebb-nagyobb pontossággal visszahelyezték az eredeti pozíciójukba. Egy kezdeti, egyszerű megfigyelésre alapozott kísérlettel kimutatták, hogy ha a köveket nem pontosan az eredeti helyzetükben teszik vissza, akkor az már olyan mértékben megváltoztatja a kő környékének mikroklímáját, hogy a hüllők jelentősen ritkábban használják. A kövek kis mértékű mozgatása tehát befolyásolja a hüllők viselkedését.

Sziklagyep Tatabányán Orlay-turbolyával (Orlaya grandiflora)

A sziklai élőhelyek jelentősége Magyarországon
Magyarországon a sziklai társulásaink a leginkább féltve őrzött természeti kincseink közé tartoznak. Azért tartjuk őket ilyen nagy becsben, mert kiemelkedő fajgazdagságú élőhelyek, és a fajaik gyakran igen szűk elterjedésűek. Ennek oka a sziklás élőhelyek mikroklimatikus változatosságában rejlik. A sziklás felszíneken a környezeti tényezők kis térléptékben is igen változatosak. Egymás közelében megtalálhatóak az árnyas, hűvös és a napsütötte, meleg élőhelyfoltok, akár néhány négyzetméteren belül. Ennek köszönhetően a különböző élőhelyigényű növények és kistestű állatok kis területen együtt is előfordulhatnak. Továbbá, mivel a sziklás élőhelyek mikroklímáját elsősorban a napsütés és a felmelegedés határozza meg, viszonylag függetlenek az időjárástól, vagyis a makroklímától, emiatt a makroklíma kisebb-nagyobb megváltozása mellett is viszonylag állandó feltételeket biztosítanak az őket benépesítő fajoknak. A sziklás élőhelyen élő állományok így genetikailag elszigetelté válhatnak, s önálló fajjá fejlődhetnek. Ez az oka annak, hogy a sziklai növénytársulásokban előfordulnak ún. bennszülött fajok (pl. magyarföldi husáng - Ferula sadleriana, magyar gurgolya - Seseli leucospermum) és maradványfajok (pl. illír szirtipereszlény - Micromeria thymifolia, medvefül-kankalin - Primula auricula). Erről a témáról már írtam korábban. Emellett a sziklai élőhelyek általánosságban is sok védett növényfajnak adnak otthont.

Sziklagyep Pilisborosjenőn védett sárga-kövirózsával (Jovibarba hirta)

Illír szirtipereszlény (Micromeria thymifolia),
melegkori maradványnövényünk, egyedül a Bél-kövön fordul elő Magyarországon

A sziklafalak védelmét a növényzet mellett leggyakrabban az ott költő madárvilág sérülékenysége indokolja. A vándorsólyom globális elterjedésű, nálunk is költő faj, fészkei mesterséges és természetes sziklafalakon, gyakran felhagyott kőfejtőkben vannak. Ahogy a fentebb említett kutatás is mutatta, a vándorsólyom költése meghiúsulhat zavarás hatására, ezért a fészkek környékét kerülni kell költési időben. A vándorsólyom mellett ugyanilyen körültekintést igényel az uhu (Bubo bubo), amely szintén sokszor sziklapárkányokon költ. Mindkét faj erősen megritkult (a vándorsólyom kipusztult, az uhu majdnem) Magyarországon a XX. század közepén.

Vándorsólyom (Falco peregrinus)
Hasonlóan járt a kerecsensólyom (Falco cherrug), amely a mélyponton szintén középhegységi sziklás területekre húzódott vissza az Alföldről. Azóta a célzott védelmi programoknak (pl. fészekőrzésnek) köszönhetően örvendetesen megerősödött az állományuk, a vándorsólyom állományát 20-32, az uhuét 50-60, a kerecsensólyomét 220-245 párra teszi a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület. A bajszos sármány (Emberiza cia) a sziklás élőhelyek kevésbé látványos, de jellemző és szintén fokozottan védett tagja. A középhegységi sziklafalak tehát kulcsszerepet töltenek be több sérülékeny állományú madárfaj megőrzésében.

Bajszos sármány (Emberiza cia)


Záró gondolatok
A fentebb idézett tanulmányok a sziklamászás hatását vizsgálták, de ezen belül technikailag nem tettek különbséget (bár Kuntz és Larson (2006) megemlítik ezt a szempontot a cikkükben), legfeljebb az eltérő intenzitással látogatott vagy a különböző nehézségű szakaszokat különböztetik meg. Ezzel szemben minden mászó pontosan tudja, hogy a sziklamászás és a via ferrata, amely a cikk megírásának aktualitását adta, közel sem azonos. A sziklamászáskor a mászó a sziklafelszín apró kiemelkedéseibe és mélyedéseibe kapaszkodva halad. Ezzel szemben a via ferrata esetén előre elkészített, biztosított drótkötélpályán, lépcsőkön és hidakon kell mozogni, így a hagyományos mászók számára nehezebben megközelíthető helyekre is eljutnak a via ferratázók. A via ferrata pálya kiépítéséhez az adott útvonalon sokkal nagyobb egyszeri beavatkozásra van szükség, hiszen fel kell erősíteni a drótkötelet és a többi fém eszközt. Nyilvánvaló, hogy az ezzel okozott károk is maradandóbbak. Végül azt se felejtsük el, hogy a via ferratát kimondottan nagyobb csoportok, tömegek általi használatra és nagyobb távok bejárására tervezték. Amíg a hagyományos módon egy-két sziklaormon kis csoportokban szoktak mászni, addig a jóval kisebb technikai és fizikai felkészültséget igénylő, nálunk több száz méter hosszú via ferratákon szinte tetszőlegesen nagy csoportok is végigvonulhatnak egy nap alatt, lényegesen nagyobb zavarást okozva ezzel a környéknek. Kuntz és Larson (2006) írják is, hogy a nehezebb mászópályák jelentősen kisebb mértékben befolyásolják a növényzetet, mint a könnyű pályák. A via ferrata tehát  minden bizonnyal nagyobb zavarást jelent a hagyományos sziklamászásnál. Mindez akkor is igaz, ha egyébként példásan környezettudatos személyekről van szó, akik nem szemetelnek, nem zajonganak, nem rongálnak, hiszen általában a puszta emberi jelenlét is zavaró, például a ragadozómadarak számára. 
A már említett vállalkozó kedvű szakdolgozók megvizsgálhatnák, hogy a következtetéseimen túl milyen hatással bír a via ferrata a hazai sziklai élőhelyekre!

A Turul szobor és környéke

A fentiek fényében a vasalt utak tervezőinek, engedélyezőinek és használóinak érdemes lenne (újra?) átgondolni a via ferrata környezet- és természetvédelmi vonzatait. Mindenekelőtt fontos kérdés, hogy mennyi sziklafalat vehetünk el a természettől. Azt gondolom, hogy az ország 3 via ferrata pályát elbír (noha részemről egy sem lenne szükséges), mert van annyi alacsony természetességű sziklaformációnk, ahol ezt létre lehet hozni. A tervezők és az első lelkes kalandorok fantáziája, persze, azonnal megindult, hogy hová lehetne még vasalt utat installálni. Véleményem szerint ha terveznek a jövőben új pályákat, akkor azok létesítését legalább egy éves terepi felvételezés alapján elkészített környezeti hatástanulmánynak kell megelőznie, amely kiterjed az érintett területek élővilágára, és hasznosítja mind a külföldi szakirodalmi, mind a friss hazai tapasztalatokat. Sajnos a bakonyi pályák helyszínét nem ismerem. A tatabányai pálya területén viszont egy időben gyakran megfordultam, néha mostanában is, és tudom, hogy több védett növény- és állatfaj, valamint a fokozottan védett bajszos sármány élőhelye - volt eddig. Hogy ezek a tényezők mennyire jelentek meg a tervezésnél és az engedélyeztetésnél, nem tudom. Az is igaz, hogy a tatabányai területnél vannak lényegesen nagyobb természetvédelmi értékű sziklafalak a Gerecsében, így kisebb veszteséget jelent a Turul, mint pl. a Pisznice. (Abszurdum, és a természetvédelem porba tiprása lenne, ha egy Pisznice-kaliberű helyen vasalt út épülne...) De tudnunk kell, hogy a vasalt utak kiépítésével és üzemeltetésével az adott területen természeti értékek elvesztése várható. A Turulnál az illetékesek lemondtak bizonyos természeti értékekről (valamint a helybéli kerttulajdonosok megelégedettségéről is) a via ferrata érdekében. Ne értéktelen, haszontalan terepi objektumok használatba vételét lássuk ezért bennük!