Az özönnövények és az aszály

Az évszázad legszárazabb évét éljük eddig, ez nem vitás. Sajnos afelől is kevés a kétség, hogy a jövőben az időjárási szélsőségek egyre gyakoribbak lesznek, vagyis egyre többször tapasztalunk majd hasonlóan száraz és meleg éveket, aztán özönvízszerű esőket is. A jóslatok szerint a klímaváltozás kedvezni fog a biológiai invázióknak, mert az éghajlati zónák eltolódása a fajok számára élhető régiókat is elmozdítja. Ebben a bejegyzésben megosztok néhány megfigyelést arról, hogy az általam vizsgált területeken az aszály hogyan érintette elsősorban a magas és a kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis), valamint a selyemkóró (Asclepias syriaca) állományait. A szóban forgó területek a Vácrátót és Szada közötti térségben helyezkednek el, homokos alapkőzeten, jobbára laza, rossz víztartó képességű, homokos talajon.

A telep szegélye felől elszáradó aranyvesszős

Megfigyelésem szerint a talaj szárazságát mindhárom özönnövény erősen megsínylette. Az aranyvesszők gyakran kör alakú polikormonjainak külső zónájában a hajtások elszáradtak, csak a belsők maradtak zöldek, vagy még azok sem. Az aranyvesszők tömegével borított parlagokon több tíz, akár több száz négyzetméteres foltok keletkeztek, ahol a hajtások leszáradtak, akár meg is feketedtek. Aztán amikor augusztus utolsó harmadában megjöttek az esők, az életben maradók elkezdtek virágozni. Jelenleg egymás mellett figyelhetők meg a csupasz kórók és az erőteljesen virágzók nagy foltjai. Valószínű, hogy a hajtások elszáradása nem jelentette a növények teljes pusztulását, hiszen a gyöktörzsükben elraktározott tápanyagokból és a mélyebb rétegekben esetleg elérhető vízből a felszín alatti részek még életben maradhattak.

Nagyrészt elszáradt aranyvesszős néhány túlélő hatjással

Nagy foltokban elszáradt selyemkóró és aranyvessző

Hasonlóan viselkedtek a selyemkórók is. A selyemkóró június közepétől virágzik elvileg, ez valamelyest meg is indult, de a szárazság miatt aránylag kevés életerős hajtást lehetett látni, sok virágzat fejlődött torzul, vagy száradt el időközben. A növények elkezdték ledobálni a leveleiket. Mivel a selyemkóró lazább állományokat képez az aranyvesszőnél, itt nem volt annyira látványos a sarjtelepek kívülről befelé történő elhalása, de itt is jelentős mennyiségben kapituláltak az időjárásnak a talaj feletti hajtások. Hogy a felszín alatt mi történt, arra most sem tudom a választ.

Száraz élőhelyeken csak elvétve virágzott a selyemkóró

Az aszály az egyéves özönnövényeket sem kímélte. Betyárkóróval (Conyza canadensis) és seprencével (Erigeron annuus s.lat.) gyakorlatilag nem találkoztam, pedig csupa-csupa számukra ideális élőhelyen fordultam meg. A kokárdavirágok (Gaillardia) viszont még időben virágoztak, már érett termésekkel együtt száradtak el a kóróik.

A Jakab-napi aggófű meglepően jól tűrte a szárazságot

A fentiek alapján akár bizakodhatnánk is, hátha a klíma maga fogja visszaszorítani az özönfajokat. Én megsem vagyok optimista, ugyanis az őshonos fajok ugyanígy megsínylették az elmúlt hónapokat. A vizsgált gyepek és parlagok szinte alig mutattak valami zöldet, csak sárgás-barnás elszáradt füveket, kórókat. A cönológiai felvételekben is összeszáradt, apró maradványokból voltam kénytelen határozgatni. (Nehéz feladat ilyenkor egyébként az élő növényzet borításának becslése, mivel gyakorlatilag álló és fekvő avarrá változott minden, ami tavasszal még akár élhetett is.) Üdítő kivételt olyan fajok jelentettek, amelyek valószínűleg rendkívül mélyre hatoló gyökereiknek köszönhetik túlélésüket. Ilyen volt pl. a hosszú zsurló (Equisetum ramosissimum), a mezei üröm (Artemisia campestris), a Jakab-napi aggófű (Senecio jacobaea) és a homoki imola (Centaurea arenaria).

Üdébb parlagon már a selyemkóró is tömegben tudott nyílni

Az üdébb és tápanyagdúsabb helyeken az aranyvessző és a selyemkóró is "szemre" jobban bírta, az odavaló őshonos fajokon ilyet nem igazán vettem észre.