Év Vadvirága 2015 szavazás

Az Év Vadvirága mozgalom keretein belül a hazai botanikusok, természetvédők minden évben megválasztanak egy vadon élő, az ország több részén előforduló, de mégsem közönséges, viszonylag könnyen felismerhető növényfajt, amelyen keresztül a hazai növényvilág veszélyeztetettségére, sérülékenységére fel szeretnék hívni a figyelmet. Az Év Vadvirágára bárki tehetett javaslatot október hónapban. A beérkezett ötletek közül a mozgalom kuratóriuma három fajt/fajcsoportot választott, amelyekre november elejétől 2014. december 31-ig lehet szavazni a mozgalom honlapján. A három jelölt:

Medvehagyma (Allium ursinum)

Medvehagyma (Allium ursinum)

Medvehagyma (Allium ursinum)

Kb. 30-50 cm magasra növő, évelő lágyszárú. 6 fehér lepellevél alkotta virágai ernyőszerű virágzatban állnak. Hosszúkás, nyeles levelei tőlevélrózsát alkotnak.

A medvehagyma a dunántúli gyertyános-tölgyesek, bükkösök, égerligetek faja, amely áprilisban többfelé még összefüggő, akár hektárokat lefedő tömegben uralja az aljnövényzetet. Kétségkívül az utóbbi évek legdivatosabb, vadon is szedhető gyógy- és fűszernövénye. Noha a törvény által nem védett faj, egyes állományait a gyűjtés veszélyezteti.

Szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus)

Szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus)
fotó: Wikipedia.org

Rendszerint kb. 40-60 cm magasra növő, örökzöld törpecserje. Jellegzetessége, hogy levelei kicsik, pikkelyszerűek, helyettük levélszerű, ellaposodott hajtásokkal, ún. fillokládiumokkal rendelkezik. A fillokládiumok kb. 1-3 cm hosszúak, tojásdadok, de kihegyezett, szúrós csúcsúak. Április-májusban a fillokládiumon hozza a virágait, amelyek egyivarúak, 5-7 mm átmérőjűek, hat fehéres lepellevél alkotja őket. A termés 1-1,5 cm-es, piros bogyó.

A szúrós csodabogyó a Dél-Dunántúl erdeiben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, sziklás talajú erdőkben, melegkedvelő bokorerdőkben fordul elő. Állományait az élőhelyeinek megszűnése és a gyűjtés veszélyezteti. Védett növény.

Tollas vagy fehér szegfüvek (Dianthus sectio Plumaria, Dianthus plumarius agg.)

Kései szegfű (Dianthus serotinus)

Kései szegfű (Dianthus serotinus)

Ebbe a fajcsoportba a hagyományos felfogás szerint 5 hazai taxont sorolunk, melyek az alábbiak:

kései szegfű (Dianthus serotinus): mészkedvelő, nyílt homoki gyepek faja, feltehetően pannóniai bennszülött, a Kiskunságban aránylag gyakori, az ország egyéb homokterületein (ritkán dolomiton) szórványos vagy ritka; védett növény;

balti szegfű (D. arenarius): mészkerülő homoki gyepek faja, ritkább az előzőnél, de pl. a Bakonyalján és a Belső-Somogyban előfordul; védett növény

korai szegfű (D. plumarius subsp. praecox): az Északi-középhegység mészkő-sziklagyepeiben él, igen ritka, fokozottan védett növény;

Lumnitzer-szegfű (D. plumarius subsp. lumnitzeri): a Dunántúli-középhegység mészkő- és dolomitsziklagyepeiben él; fokozottan védett növény;

István király-szegfű (D. plumarius subsp. regis-stephani): a Dunántúli-középhegység és a Naszály dolomitsziklagyepeinek faja, pannóniai bennszülött; fokozottan védett növény.

A fentiekre egyformán igaz, hogy tövüktől elágazó, kb. 30-40 cm magasra növő, évelő fajok. Leveleik átellenesen állnak, hegyesek. A virágok fehérek, a szirmok lemeze sallangos ("tollas").

A fehér szegfűfajok a pannon régió talán legegyedibb, legértékesebb élőhelyein, a nyílt szárazgyepekben élnek. Megkülönböztetésük bizonytalan, további vizsgálatokat igényel. Várhatóan a molekuláris taxonómiai módszerek segíteni fognak a fajcsoport alaposabb megismerésében.

Legfontosabb veszélyeztető tényezőik az élőhelyeiket elfoglaló özönfajok, a fátlan, kopár élőhelyeken űzött sportok (krosszmotorozás, quadozás, siklóernyőzés), valamint a túlszaporodott vadállomány. Korábban számos élőhelyük megszűnt a bányászat és a tájidegen fajokkal való fásítás miatt.

Mindenkit bíztatok a szavazásra!

Körkép a jövevényekről

Ha végignézzük az idei év élővilággal kapcsolatos híreit, akkor valószínű, hogy 2014-ben a legfigyelemfelkeltőbb témákat az adventív (jövevény-) növény- és állatfajok adták. Íme egy gyors lista a médiából, mely fajokra és hírekre gondolok elsősorban:

aligátorteknős (Chelydra serpentina), amely a hírekben tévesen keselyűteknősként szerepelt

fehér akác (Robinia pseudo-acacia)

harlekinkatica (Harmonia axyridis)

kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum)

spanyol csupaszcsiga (Arion lusitanicus)

tigrisszúnyog (Aedes albopictus)

ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

Ezek közül a többség nem először kap kiemelt figyelmet, hiszen a parlagfűnek pollentermelés (és ezért médiaszereplés) szempontjából minden évben szezonja van, az akác állandó téma a természetvédő, erdész és méhész berkekben és a harlekinkatica is maga mögött tudhat már néhány évet Magyarországon. A fenti hat példa tényleg csak a legfrissebbek közül való, s talán azt hihetnénk, az idegenhonos, behurcolt vagy betelepített fajok köre csupán a médiában is szereplő "celebfajokra" szorítkozik. Pedig ez egyáltalán nincs így, hiszen a magyar flóra kb. 2200 tagjának kb. harmada ún. újjövevény, vagyis 1494 után, emberi közvetítéssel megtelepedett faj. A következőkben bemutatok néhány növényt az élőhelyükkel, amelyek közül nem mind szerepel a hírekben, remélhetőleg nem is fog, de talán segítenek érzékeltetni, hogy a behurcolásokkal és betelepítésekkel mekkora mértékben átalakítottuk már a környező élővilágot. A fotókat a Budapest környéki agglomeráció északkeleti részén készítettem.

Az építkezési területek a behurcolt özönfajok tipikus megtelepedési pontjai
(a képen akác, selyemkóró, parlagfű és fehér libatop)

A tarvágások nyomán felszabaduló, nyílt talajfelszínt gyakran tömegével lepik el a behurcolt gyomok
(vadkender, parlagfű, betyárkóró, aranyvessző)

Bolygatott, homoki árvalányhajas gyepen hódít az akác és a selyemkóró

A selyemkóró gabonatáblákat is fertőz

Aranyvessző-tenger nedves élőhelyek feltörése után

A tájidegen fekete és erdeifenyő-ültetvények alatt alig alakul ki őshonos fajokból álló növényzet

Selyemkóró (Asclepias syriaca)
homokterületeink egyik legveszélyesebb özönfaja

Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

Kanadai aranyvessző (Solidago canadensis)

Magas aranyvessző (Solidago gigantea)

Erdei aggófű (Senecio sylvaticus), fenyőtelepítések alatt terjed, egyelőre nem gyakori
(az ország csapadékosabb részein őshonos, itt viszont természetes élőhely híján adventív)

Karcsú disznóparéj (Amaranthus powellii), útszéleken, szántókon tömeges

Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus)

Labodás disznóparéj (Amaranthus blitoides)

Mirigyes libatop (Chenopodium botrys), útszéleken, építkezéseken helyenként gyakori

Kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora), főleg szántókon gyakori

Mirigyes füzike (Epilobium ciliatum), üdébb termőhelyeken terjed

Rizsgyékény (Typha laxmannii), a mesterséges tavak, mocsarak faja

A fenti fajok mind távoli tájakról származnak, pl. a mirigyes libatop a Mediterráneumból, a kicsiny gombvirág Dél-Amerikából, az aranyvesszők Észak-Amerikából, a rizsgyékény Ázsiából vagy Kelet-Európából. Ami közös bennük, hogy emberi segítség nélkül talán soha nem jutottak volna el hozzánk. Vannak köztük haszonnövények, mint az akác, dísznövények, mint a rizsgyékény, és közvetlen haszonnal nem szolgáló gyomok, pl. a mirigyes füzike. Többen közülük komoly élőhely-átalakító képességgel bírnak, pl. az akác és a selyemkóró, míg mások fennmaradása az állandó bolygatáshoz kötött, természetvédelmi szempontból így közvetlen kárt ritkán okoznak, ilyen a mirigyes libatop.  Ami azonban közös bennük: mindannyian a természetközeli vegetáció leromlásával kapcsolatosan jelennek meg, akár ők maguk idézik elő azt az őshonos fajok kiszorításával, akár más, gyakran emberi bolygatást kísérnek.

A betelepedések és behurcolások, valamint azok "minősített" esete, a biológiai inváziók kérdése rendkívül sokrétű, rengeteg érdekességgel szolgáló téma, amelynek szakirodalma bőséges. Magyarországon a Mihály Botond és Botta-Dukát Zoltán által szerkesztett Özönnövények I. és II. című két kötet a legfontosabb, behurcolt, invazív növényekről nyújt átfogó ismertetőt. Ennél több fajt tárgyal Csiszár Ágnes műve, az Inváziós növényfajok Magyarországon. A biológiai inváziókról szóló friss kutatások nívós, nemzetközi folyóirata a Biological Invasions, de szinte bármelyik ökológiai, botanikai és zoológiai folyóiratban lehet találni jövevény- és özönfajokkal kapcsolatos cikkeket.

Növényökológus és botanikus doktoranduszok találkozója Lengyelországban

Október második hétvégéjén a lengyelországi Karpaczban jártam a "Sixth Meeting of PhD Students in Plant Ecology and Botany" nevű konferencián. Ezt a találkozót kétévente szokták megszervezni a cseh, magyar, szlovák, s ez alkalommal lengyel doktoranduszok, tehetséges hallgatók és fiatal kutatók részére. A program célja, hogy a pályájuk elején járó, nemzetközi tapasztalattal még nem vagy alig rendelkező kutatóknak nyújtson előadási és vitalehetőséget. A találkozón néhány 'senior' kutató is részt vesz, akik tanácsokkal, provokatív és kritikus kérdésekkel hívhatják fel az előadók figyelmét a kutatás kezdetén még kiküszöbölhető gyengékre. A program része volt néhány vitafórum, amely a tudományos élet nem szigorúan szakmai oldalával foglalkozott, pl. külföldi vs. hazai munkavállalással és publikálási stratégiákkal. Egy terepi kiránduláson is jártunk a Karkonosze Nemzeti Parkban (ld. a képösszeállítást). A találkozón egy hosszabb előadásban mutattam be a nem-felügyelt és a felügyelt osztályozó módszerek műtermékeit hazai és közép-európai, réti adatsorokon. A prezentáció letölthető itt.

A "Sztorczyk" kutatóház, a találkozó helyszíne

A karpaczi norvég templom

Egy látványos sziklatömb

Cryptogamma crispa, ritka páfrányfaj

Kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum)

Vörös áfonya (Vaccinium vitis-idaea)

Tengerszem

Havasi cserjés reliktum és endemikus fajokkal (Salix lapponum, S. silesiacum, Daphne mezereum, Padus avium subsp. petraeum)

Forrásláp

Fekete áfonyás törpecserjés lombszíneződése

Regenerálódó erdő a '90 évek fenyőpusztulása után

Óriás japánkeserűfű (Fallopia sachalinensis), veszélyes özönfaj

"A nőkért és a tudományért" díj

A L'Oréal és az UNESCO által alapított "A nőkért és a tudományért" díjat Magyarországon már 12. alkalommal ítélték oda kiváló tudományos teljesítményű kutatónőknek. A korosztály szerinti kategóriák közül a 30 év alattiak díját Valkó Orsolya kapta, aki a restaurációs ökológia, a pannon gyepek sokféleségének megőrzése és helyreállítása terén ért el kimagasló eredményeket és folytat nemzetközi szinten elismert munkát kutatócsoportjával a Debreceni Egyetem Ökológia Tanszékén. Ez a díj azért is nagyszerű, mert az ökológia egyébként Magyarországon nem tartozik a magas elismerések reflektorfényében sokat szereplő tudományágak közé. Hogy eddig hány ökológust illettek a díjjal, azt nem tudom, de tippem a 0. Nagyon gratulálok Orsinak!

A két további díjazott Enyedi Éva Anna, aki kemoterápiában használt fémvegyületek emberi szervezetre gyakorolt hatását kutatja, illetve Korponay-Szabó Ilma Rita, aki a lisztérzékenység kialakulásával és diagnosztikájával foglalkozik. Nekik is szívből gratulálok!

Megújul a Kanitzia folyóirat

Az 1992-ben alapított, Kovács J. Attila által szerkesztett Kanitzia botanikai folyóirat Baráth Kornél technikai szerkesztővel, szerkesztőbizottsággal, valamint új honlappal megújulva jelenik meg. A szerkesztőség várja a florisztika, taxonómia, vegetációtan, növényszociológia, növényökológia, növényföldrajz, növényanatómia, paleobotanika, etnobotanika, tudománytörténet és természetvédelem tárgykörébe tartozó kéziratokat. További részletek, letölthető cikkek itt: Kanitzia honlap.

Kanitz Ágost, a folyóirat névadója

A névadóról bővebben: Wikipédia.

Karikatúra korunk tudományáról

Még jó, hogy nem "halad" mindenki a korral...

Csókalábú útifű (Plantago coronopus)

Magyarországon még ritkának nevezhető, behurcolt növényfaj egy egyedére akadtam ma a Gödöllői-dombságban, egy járda szélén. A csókalábú útifű (Plantago coronopus) Eurázsia tengerpartjain őshonos, onnan alkalmi behurcolások nyomán jelenik meg a kontinens belsejében. Az utóbbi években Közép-Európa más részein tapasztalható terjedésében közrejátszik a tengerpartokról érkező járműforgalom, az építkezési anyagok transzportja, valamint az utak sózása. Az idei Flóra Konferencián Schmidt Dávid és társai számoltak be a faj megtalálásáról az M1 és M70 autópályák egyes szakaszain. Az általam talált előfordulás tudtommal az első az ország Dunától keletre eső részén, bár biztos vagyok benne, hogy több "utcai botanizálással" és a forgalmas utak mentén történő, célzott kereséssel még sokfelé előkerülne.

FRISSÍTÉS: Közben megtudtam, hogy idén nyáron már legalább ketten megtalálták a növényt a budapesti agglomeráció keleti részén. (2014.09.09.)

Csókalábú útifű (Plantago coronopus)

A Plantago coronopus 5-30 cm magas, egy- vagy kétéves életformájú növény. A virágzat keskeny füzér, a virágok fehéressárgák. Szeldelt, keskeny-lándzsás levelei tőlevélrózsában állnak, elálló szőrűek. Júniustól szeptemberig virágzik.

A növényt salátaként termesztik és fogyasztják, bár tudtommal hazánkban még nem nagyon terjedt el.

Irodalom

Schmidt D., Király G., Horváth A. & Szűcs P. (2014): Autópályán érkező tengerparti jövevény: A Plantago coronopus L. Magyarországon. - X. 'Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében' Konferencia absztraktkötete, pp. 203-204.

Domborzat, mikroklíma és növényzet - új cikk és ami eszembe jutott róla

Főleg szegedi kollégák alkotta szerzői gárda tagjaként megjelent egy cikkünk az Időjárás folyóiratban (IF 2013: 0.405). A cikkben szigetszerű élőhelyeken, egy bugaci homokbuckán és egy mecseki dolinán vizsgáltuk a mikroklíma (vagyis a domborzat, a talaj és a környező növényzet által kis térléptékben meghatározott klíma) és a növényzet kapcsolatát.

A változatos mikroklímájú, szigetszerű élőhelyek menedéket nyújthatnak olyan fajoknak, amelyek számára a területre egyébként jellemző makroklíma (vagyis a nagyobb kiterjedésű területre jellemző éghajlat) már nem kedvező. Ennek klímaváltozások során van nagy jelentősége, hiszen így kicsi, lokális populációkban fenn tudnak maradni kihalásra vagy elvándorlásra ítélt fajok. A változatos domborzatú hegységek kiemelkedő fajgazdagsága sokszor ennek az ún. refúgiumhatásnak köszönhető: egy napos, száraz sziklafelszíneket és hűvös, nyirkos sziklahasadékokat is tartalmazó hegyen a szárazságtűrő és a hidegtűrő fajok is egyaránt képesek megélni. S mivel ezeken az élőhelyeken a makroklíma változásait a kitettségből és az alapkőzet fizikai tulajdonságaiból adódó hatások (pl. egy sziklafal kitettségéből adódó felmelegedése, egy domboldal meredekségéből adódó vízvisszatartási képessége, a talaj vízmegtartó képessége) tartósan tompítják, a változó makroklímához képest a mikroklíma viszonylag állandónak mutatkozik. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a "makroklímába nem illő" fajok tartósan fennmaradhassanak. A korábbi, eltérő makroklímájú időszakokból fennmaradt állományokkal rendelkező fajokat reliktumfajoknak nevezzük.

Hegyi tarsóka (Thlaspi montanum)
Hidegkori reliktum a Pilisben

Magyar gurgolya (Seseli leucospermum) 
Harmadidőszaki, melegkori reliktum-endemizmus, a Pilisben a hegyi tarsóka
állományának közvetlen közelében is él

Az élőhelyszigeteken a többi populációtól elzárva, tartós izolációban élő állományok gyakran önálló evolúciós útra lépnek és önálló fajjá fejlődnek, melyeket reliktum-endemizmusoknak nevezünk (az endemikus faj vagy endemizmus bennszülött fajt jelent). Így alakult ki például a szerbiai MÉTA-túrán látott Ramonda serbica, a Gesneriaceae család tagja. Ez a család ma jórészt a trópusokon fordul elő, azonban a harmadidőszaki felmelegedéskor őseinek elterjedése elérte Dél-Európát. Itt a Pireneusokban és a balkáni hegységekben megfelelő refúgiumokban fennmaradtak a makroklíma lehűlése (eljegesedések) után is, és önálló fajokká fejlődtek, melyeket külön nemzetségbe sorolunk: Ramonda myconi (a Pireneusokban), R. nathaliae és R. serbica (a Balkánon).

Habár a cikkben csak érintőlegesen kerülnek szóba a reliktumfajok, bízunk abban, hogy a mikroklíma, a domborzat és a növényzet közti kvantitatív összefüggések boncolgatásával hozzájárultunk a természet megértéséhez és értékeink megőrzéséhez. A publikáció itt tölthető le.

XXII. MÉTA-túra (Vajdaság és Kelet-Szerbia)

A MÉTA-túra egy botanikai és tájökológiai terepgyakorlathoz hasonlítható kirándulás vagy "terepi konferencia", amely a nevét a Magyarország növényzeti örökségét felmérő MÉTA (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa) program után kapta. A túra résztvevőit helyi szakértők kalauzolják egy-egy kiválasztott tájegységen, bemutatva annak növényzeti értékeit, jellegzetes élőhelyet, tájhasználati módjait. Közben lehetőség nyílik szakmai eszmecserére, a látottak-hallottak megvitatására. Idén augusztusban másodszor vettem részt MÉTA-túrán, és sajnos valószínű, hogy többre már nem lesz lehetőségem, mivel a túrasorozatnak ez a 22., egyben az utolsó része volt. Utunk Szerbiába vezetett, ennek a rövid összefoglalója következik az alábbiakban.

A teljes bejárt utunk (az útvonalért hála Molnár Péter Pálnak!):

Augusztus 23. - 1. nap

Újvidék közelében találhatóak az ún. "római sáncok" (bővebben itt és itt), amelyeket feltehetően a 3. században építettek a római uralkodókat szolgáló szarmata törzsek Pannonia provincia védelme érdekében az egyéb szarmata és germán törzsek ellen. A környéket ma (és már régóta) leginkább szántók borítják, ám a közülük kiemelkedő sánc megőrizte a tájra eredetileg jellemző löszgyepek és cserjések fajait, pl. taréjos búzafű (Agropyron pectinatum), ezüstös törpezanót (Chamaecytisus austriacus), csepleszmeggy (Cerasus fruticosus), törpemandula (Amygdalus nana), buglyos kocsord (Peucedanum alsaticum), hengeres peremizs (Inula germanica), Bieberstein-gyújtoványfű (Linaria biebersteinii) és még sok egyéb.

Löszgyep és sztyeppcserjés a római sáncon

A közelben található a Tarcal-hegység vagy Fruska Gora, amely egy változatos kőzettani felépítésű, lábain lösszel fedett középhegység. Ide a vegyes lombkoronájú (Quercus cerris, Qu. frainetto, Qu. petraea, Qu. pubescens, Qu. virgiliana, Fraxinus ornus, Tilia tomentosa), szubmediterrán erdők miatt látogattunk. A lágyszárúak szintjében olyan fajok köszöntek vissza, mint a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a lónyelvű csodabogyó (R. hypoglossus), az illatos hunyor (Helleborus odorus), a májvirág (Hepatica nobilis), a liánok közül pirítógyökér (Tamus communis) - akár a Mecsekben.

Augusztus 24. - 2. nap

A napot a Temes folyó árterén, hagyományos használati módú, szikes legelőkön kezdtük. Néhány évtizede-évszázada ez az élőhelytípus az Alföld (trianoni) magyarországi részén is gyakorinak számíthatott, mára azonban jelentősen megritkult. Itt főleg a szikes iszapnövényzet fajai érdekeltek minket, pl. a karcsú bajuszpázsit (Crypsis alopecuroides), az egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides), a fakó libatop (Chenopodium glaucum) és a sziki budavirág (Spergularia salina).

Temes-ártér

Egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides)

A következő, hosszabb állomás már a Delibláti-homokpusztán volt, amely a Temes és a Duna mellékén lerakódott homok áthalmozásával kialakult, buckás homok- és löszhátság. A nyáras-borókás erdőssztyepp-növényzetben elsősorban a buckaközi kékperjés-serevényfüzesek, a buckaközi láprétek és az ebből kiemelkedő, szárazabb, de a Kiskunságban megszokottnál zártabb sztyepprétek kötötték le figyelmünket, olyan fajokkal, mint a bibircses vértő (Onosma pseudarenaria) vagy a gyíkhagyma (Allium angulosum).

Nyáras-borókás homoki erdőssztyepp

Bibircses vértő (Onosma pseudarenaria)

A homokvidék egy másik részéről pompás kilátást élvezhettünk.

Zárt gyepű homokbuckák

Az utolsó állomásunk Palánk (Banatska Palanka) község mellett volt, ahol ritka iszapnövényeket láthattunk, különös tekintettel a Fimbristylis bisumbellata palkaféle egyetlen ismert szerbiai állományára.

Fimbristylis bisumbellata

Őszi palka (Cyperus serotinus)

Augusztus 25. - 3. nap

Az egész napot a Delibláton töltöttük. Az első célunk a (legalább részben a legeltetés miatt) fákkal csak szórványosan borított, festői tájképet adó löszvölgyrendszer volt. Ezután olyan homoki erdőssztyepp-maradványokat látogattunk meg, amelyek méretben, természetességben és fajgazdagságban az egész Kárpát-medencében kiemelkedőek. A terület ritkaságai közül a homoki ernyőke (Rindera umbellata) és az Allium denudatum hagymafaj már kevésbé látványos, terméses formáját öltötte, viszont a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus) virágzott. A túra idején látványos, legelőkön gyakori, ugyanakkor bonyolult taxonómiájú gyapjasfészkű aszatok (Cirsium sectio Eriolepis) gyakran feladták a leckét határozásban itt és a túra későbbi részein is, így a faji szintű megnevezéstől most tartózkodom. (Egy magyar cikk a témában.)

Löszvölgyek a Delibláton

Cirsium sectio Eriolepis

Homoki erdőssztyepp

Homoki ernyőke (Rindera umbellata) termésben

Gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus)

Augusztus 26. - 4. nap

A nap nagy része buszozással telt, melyet két nagyobb kiszállással szakítottunk meg. Először a Karas folyó menti löszplató legelőit vettük szemügyre, itt néhány tő őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis) is borzolta a kedélyeket.

Őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis)

A második megállónk már Nis város szomszédságában volt, ahol egy szántók közé ékelődő szikes folton jártunk. A vaksziket a tengerparti bárányparéj (Camphorosma monspeliaca), a Magyarországon honos bárányparéj (C. annua) évelő testvérfaja uralta. Említésre méltó ritkaság volt a balkáni csillagvirág (Scilla paratheticum). A környező szántók gyomfajai közül tömeges a vándorvirág (Helminthia echioides), a sáfrányos imola (Centaurea solstitialis), a kétszínű tátika (Kickxia spuria), a cseplesztátika (K. elatine).

Sóvirágos szikes

Tengerparti bárányparéj (Camphorosma monspeliaca)

Balkáni csillagvirág (Scilla paratheticum)

Augusztus 27. - 5. nap

Egész napos túrát tartottunk a Balkán-hegységben (Stara Planina). Először Szerbia legmagasabb csúcsa, a 2169 méter magas Midžor meghódítására indultunk. A kicsivel 1500 méteres tszf magasság feletti, de még mindig bükkös zónában lévő szállásunktól gyalog indultunk, s csakhamar, kb. 1700-1800 métertől, teljesen fátlan zónában haladtunk. A fenyves zóna változó szélességű volt, nagyrészt (bár nem kizárólagosan) telepített lucosokat láttunk. A lucosok helyenként borókásban folytatódtak, de sokfelé közvetlenül az alhavasi gyepekkel és törpecserjésekkel voltak határosak. A sziklakibúvásokon mindenütt szárazságtűrő, szukkulens növényzetet találtunk. A növényzeti zonáció tehát a klasszikus, tankönyvi minta mellett erősen magán hordozta a tájhasználat nyomát, s ez főként a gyepek (legelők) nagy kiterjedésén mutatkozott meg. Az antropogén hatás ellenére számos balkáni bennszülött fajhoz volt szerencsénk, pl. a Gentianella bulgarica tárnicskafaj, az elevenszülő kövirózsa (Jovibarba heuffelii), a Bruckenthal-hanga (Bruckenthalia spiculifolia), Verbascum longifolium ökörfarkkóró, Cirsium candelabrum aszat és a nyelvlevelű cickafark (Achillea lingulata). A hegység jellegzetes állatai közül többen láttak keresztes viperát (Vipera berus) és havasi lilét (Charadrius morinellus).

A 'Babin zub' nevű sziklaformáció

Verbascum longifolium

Cirsium candelabrum

Allium carinatum subsp. pulchellum

Elevenszülő kövirózsa (Jovibarba heuffelii)

Gentianella bulgarica, fehér változat

Fecsketárnics (Gentiana asclepiadea)

Havasi legelő aszattal

A Midžor felé

A gerinctől lefelé már Bulgária

Sötétedés előtt még maradt egy kis időnk meglátogatni egy tőzegláp maradványait. Az egykor nagy kiterjedésű láp hosszútávú sorsát egy szálloda megépítése pecsételte meg, néhány, csurgó vizes, tőzegmohás folt azonban még mindig fellelhető, benne olyan fajokkal, mint a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), a tőzegboglár (Parnassia palustris), a töviskés sás (Carex echinata) és az impozáns skarlátvörös gyömbérgyökér (Geum coccineum). A víztől kicsit távolabb kékperjés láprétek maradtak meg, a kiemelkedéseken pedig ingadozó vízellátottságú, kiszáradó gyepek, endemikus Janka-liliommal (Lilium jankae).

Skarlátvörös gyömbérgyökér (Geum coccineum)

Kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) virágzata

Kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) rovarfogó levelei

Töviskés sás (Carex echinata)

Tőzegboglár (Parnassia palustris)

A jobb sorsra érdemes láp

Augusztus 28. - 6. nap

A Stara Planina egy másik részére, a Ponor karsztfennsíkra indultunk, 1400-1500 m körüli magasságba. Az út gyalogos része Dojkinci faluban kezdődött, innen kapaszkodtunk fel egy bükkösön, majd félszáraz gyepeken és üde irtásréteken keresztül a fennsík legelőire. A fennsíkon egy mély karsztvápa húzódik, az alján patakkal, melyet lápi magaskórós kísér. A karsztvápa egyik végén sziklafal és kétnyílású barlang található, benne bővizű patakkal - ennek a geológiai jelenségnek a neve általánosságban is ponor. A terület botanikai érdekességei közül megemlítendő a szárazabb gyepekből a Kotschy-imola (Centaurea kotschyana), üdébb gyepekből a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a nagy területen domináns bunkós csenkesz (Festuca paniculata) csenkesz, a barlang bejáratánál pedig a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica).

Buglyos szegfű (Dianthus superbus)

Kotschy-imola (Centaurea kotschyana)

A karsztvápa a fennsíkon

A barlang bejárata

Hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica)

Augusztus 29. - 7. nap

A hazaút közben megálltunk egy sziklás szurdokban, ahol endemikus szerb ramonda (Ramonda serbica), Lamium garganicum árvacsalán, sárgás habszegfű (Silene flavescens) és pikkelypáfrány (Asplenium ceterach) nőtt egyetlen sziklán.

Szerb ramonda (Ramonda serbica)

Lamium garganicum

Emlékezetes és sok szakmai tapasztalattal szolgáló túra volt. A MÉTA-túrák lezárultával elveszett egy rendszeresnek mondható alkalom, ahol a "befutott" hazai botanikusok, pályakezdők és laikus érdeklődők közös kirándulások bővíthették a növényzetre, a növényfajokra és a pannon tájra vonatkozó ismereteiket, "in situ" eszmecserét folytathattak terepen. Az efféle programok iránti igény mindig is jelen volt a szakmai körökön belül, ezért remélem, nem maradunk hasonló lehetőség nélkül.

A többi résztvevő képei itt láthatóak.