Az előző bejegyzésben röviden áttekintettem a tudományminősítés alapvető tudnivalóit. Írtam, hogy a tudományminősítés alapja annak valamiféle "pontozása", hogy kinek a neve alatt mennyi és milyen tudományos publikációk jelennek meg. Említettem azt is, hogy terjedőben van az a szemlélet, miszerint az olyan cikkek többet érnek a tudománymetria tükrében, amelyet kevés szerző jegyez, mint a sokszerzős cikkek.
Jellemzően egy cikk szerzői közé az kerül be, aki jelentős mértékben, tudományos módon hozzájárult a munka sikeréhez. Hogy hol van a "jelentős mérték" és a "tudományos mód" határa, azt igen nehéz definiálni. Az én tudományterületemen általában az ér társszerzői státuszt, ha valaki részt vesz egy kutatás elméleti tervezésében, a mintavételi és az adatelemzési döntések meghozatalában, vagy jelentős mértékű adatot szolgáltat, majd a cikkírásban legalább átnézi a kéziratot. A világban szétnézve azonban egészen változatos módokon realizálódik a szerzői kör megszabása. Nem kell sokat kutakodnunk a színfalak mögött, hogy kiderüljön, előfordul, amikor "karitatív alapon", vagy éppen stratégiai okokból olyanok is bekerülnek egy cikkbe, akik nem sokat dolgoztak benne. Ez nyilvánvalóan etikátlan, de mivel a szerzői hozzájárulások önbevalláson alapulnak, nem igazán lehet ellene tenni. Egy átlagos cikk kb. 5-15 személy nevével jelenik meg, de léteznek több száz, vagy ezer szerzős cikkek is. Talán az ok nélkül hatalmasra duzzadó szerzői listák kiküszöbölése motiválhatta a szerzőszám figyelembevételét a tudományértékelésben, hiszen az valóban nem fair, ha lényegi hozzájárulás nélkül is hasznot húz valaki a publikációból. Az értékelés pontos mikéntjén azonban nagyon sok múlik. Nem mindegy, hogy ez az adott cikk összes szerzőjére vonatkozik, vagy csak a köztes szerzőkre (tehát a szerzői lista első és utolsó tagjára nem - az ő hozzájárulásuk általában a legnagyobb), és hogy pontosan milyen függvény szerint csökkenti az egyedi hozzájárulások "pontszámát" a szerzőszám (pl. 10 szerző felett csak fele annyi pontot ér, vagy a szerzőszámmal egyenes arányban ér egyre kevesebbet, stb). Emiatt egész konkrét gyakorlatokról nem tudok írni, ezek még nem is igazán kristályosodtak ki, csak az alapelvről.
 |
| Forrás: PHD Comics https://phdcomics.com/comics/archive.php?comicid=562 |
Az valóban nem cáfolható, hogy ha valaki egyedül, vagy 1-2 társsal végez el egy munkát, az nagyobb erőfeszítés, mintha ugyanazt több társsal kivitelezte volna, hiszen feltételezhetjük, hogy a munka jobban megoszlott utóbbiak között. Kérdés, hogy valóban ugyanaz a munka születik-e meg 1-2, vagy 4-5, netán 10-15, vagy 100-150 szerző munkájával.
Általában ugyanis nem ugyanarról írunk cikket egyedül, mint csapatban. Az elméleti jellegű cikkeket, pl. az adatelemzési módszertani cikkeket, általában a statisztikai cikkeket, véleménycikkeket, fórumcikkeket, rendszerint viszonylag kevés szerző írja. Ezzel szemben a nagy adatgyűjtési munkán alapuló cikkeknek, pl. terepi kísérletek, nagy földrajzi léptékű szintézisek, hosszútávú monitoringok, több taxonra kiterjedő vizsgálatok cikkeinek jellemzően sok szerzőjük van. Miért? Mert egy gondolati rendszer jól megfér egyetlen személy fejében, esetleg nem jelent nagy kavarodást, ha még 1-2 kolléga hozzászól. De ennél több hozzájáruló akár zavaró és kontraproduktív is lehet. Ha nem elsődleges adatok elemzése, hanem elméletibb tartalmú a cikk, amiben sokat számítanak a szubjektív nézetek, akkor nehéz lehet a sok eltérő vélemény közös nevezőre hozása. Egy statisztikai módszer ötlete is általában egy-két emberhez köthető, a hozzá szükséges tesztekhez sem kell sokkal több. Ezzel szemben, ha egy vizsgálat kiterjed 10 országra, az gyakran kapásból 10 társszerző, hiszen kell valaki, aki szakértő és felelősséget vállal az adott ország vonatkozásaiban, pl. meg tudja ítélni az adatok minőségét és van lokális háttértudása az eredmények értelmezéséhez, a hibák kiszúrásához; neadjisten ő maga adja az adatokat. Egy komplexebb terepi kutatáshoz kell ember a terepi adatgyűjtéshez, kellhetnek specialista szakértők egyes taxoncsoportokhoz vagy lokalitásokhoz, kellhet egy-két szakirodalomban jártas személy és adatelemző, ott van a laborvezető, illetve valaki, aki az egészet összefogja. Ha a vizsgálat sokáig tart, akkor a személyek cserélődhetnek ilyen-olyan okokból, pl. lejár a pályázatuk, gyermekük születik, nyugdíjba mennek, ez mind-mind behoz 1-1 helyettesítő embert. Rosszabbá válna a kutatás attól, hogy ennyi ember dolgozik rajta? Nem gondolom. Az elsőszerző munkája értéktelenebb lenne ettől? Nos, vehetjük úgy, hogy a kulcsember még többet tehetne le az asztalra, ha pl. több taxoncsoportot is kitanulna gyorsan, vagy két-három személyre valót dolgozna terepen - de ez gyakorlatilag irreális elvárás. Ha az adatok több forrásból érkeznek, akkor etikailag is megkérdőjelezhető a fontosabb adatszolgáltatók kihagyása. Fel kellene ismerni, hogy vannak bizonyos kutatási típusok, amiket sokan, csapatban lehet jól megcsinálni. Ettől ezek a kutatások, az így születő cikkek nem érnek kevesebbet azoknál, amelyeket kevesen írtak, mert gyakran tematikájukban is mások. Ahogyan egy foci-vb győzelem sem ér kevesebbet egy kézilabda-vb győzelemnél csupán azért, mert a focicsapat több emberből áll. Gépies összehasonlításuk félrevezető. Sajnos láttam már bizonyos fórumon kevésszerzőssége okán (is) piedesztálra emelt cikket, aminek jót tett volna még néhány résztvevő (a "vicc" az volt, hogy maga a szerző sem tagadta a hiányosságokat).
Hallottam olyan érvet, hogy a népes társszerzői csapat koordinálása logisztikai, és nem tudományos feladat, ezért egy másfajta díjazással lehetne "kárpótolni" a sokszerzősség miatt hátrányba került, vezető pozíciójú szerzőket. Ez az érv – egyrészt – nem teljesen állja meg a helyét, hiszen a részvizsgálatok összehangolása, részeredmények és „résztudások” szintetizálása nagyon is tudományos munka. Itt nem csak arról van szó, hogy több számlát kell leigazolni és több Word dokumentumot kell összefésülni... Az eredménye is tudomány, hiszen ott a megjelent cikk. Másrészt, sajnos nem tisztázott az alternatív jutalmazás mikéntje, addig pedig ez nem lehet hivatkozási alap. Harmadrészt, szimpatikusabbnak tartom azt a kiindulási feltételezést, hogy egy cikket annyian írnak meg a megfelelő színvonulú eredmény érdekében, ahány személyre szükség van, mint azt, hogy "gyanús ott az a csoportosulás", biztos vannak potyautasok köztük... Nem tagadva, hogy potyautasok léteznek, csak a gyakoriságuk ismeretlen.
Összefoglalva tehát az a gondom a teljes szerzőszám figyelembevételével, hogy bizonyos tudományterületeken és problématípusokon dolgozó kutatókat hátrányosan különböztet meg. Tudom, hogy már 3-4 szerző esetén sem egyenlő mindenki hozzájárulása. 100-200 szerzős cikkeknél is legfeljebb 3-4 személy húzza az igát, és mellettük 10-20 „második körös” szerzővel lehet számolni. A többiek valamilyen részfeladat, jellemzően adatszolgáltatás miatt szerepelnek. A hozzájárulók nagy része nélkül gyakorlatilag ugyanúgy megjelenhetne a cikk. Azonban ilyenkor legalább a vezető szerzőket nem kellene azzal büntetni, hogy hány egyéb szerző van még a cikkükben, mert azok a személyek gyakran etikai okokból is szerepelnek, amúgy a munkát effektíve nem könnyítik meg lényegesen. Igazságosabb megoldás felé vihet a CRediT (Contributor Roles Taxonomy), amely egy egységes, általános hozzájárulási nómenklatúrát kínál. Gyakorlatilag egy listából ki lehet választani, hogy melyik szerző milyen módon járult hozzá a cikkhez. Néhány folyóirat már megköveteli ennek az alkalmazását – ám a tudománymetriai minősítő rendszerek még aligha vettek róla tudomást. A szándékos csalást, persze, ez sem előzi meg.
FRISSÍTÉS:
A bejegyzés közzétételének másnapján jelent meg egy számos kollégám által jegyzett cikk (melyhez ezúton is gratulálok!), amely azt boncolgatja, hogy a 2050-re Magyarországra vonatkozó környezeti előrejelzések milyen természetvédelmi kutatások fontosságát vetítik előre. A cikk egy fő üzenete, hogy határokon és tudományterületeken átívelő együttműködésekre lesz szükség a tudáshiányok "betöméséhez". Az ilyen együttműködések kimenetei tipikusan sokszerzősek. Életszerűtlen, ha pont ezeket értékelik majd alul tudománymetriai szempontból.
A cikk itt érhető el egyébként: Csákvári et al. (2021): Conservation biology research priorities for 2050: A Central-Eastern European perspective. Biological Conservation 264, https://doi.org/10.1016/j.biocon.2021.109396
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése