Ebben a bejegyzésben egy olyan fogalmat ismertetek, amely tudtommal hiányzik a magyar szakirodalomból: az axiofitonokat. Ehhez kapcsolódóan röviden áttekintem a természetvédelmi priorizálás módszereit. Az olvasási idő: 15-20 perc.
Természetvédelmi prioritások kijelölése
A hatékony természetvédelemhez elengedhetetlen a védelmi prioritások kijelölése, vagyis azoknak a fajoknak, élőhelyeknek és területeknek az azonosítása, amelyek a leginkább rászorulnak a védelemre. E három szint prioritásai egymással összefonódnak: egy-egy terület természetvédelmi helyzetét leginkább az ott előforduló fajok vagy élőhelyek jellemzői alapján értékelik, a fajok helyzetét pedig befolyásolja az előfordulási helyek védelmi státusza. Ha egy területet a fajai alapján jellemzünk, akkor három fő megközelítés kínálkozik: a védettségi listáké, az ökológiai mutatószámoké és a jelölőfajoké.
 |
| Vajon mennyit ér ez a gyep a természetvédelem számára? |
Védettségi listák
A védettségi listák jogilag szabályozzák, hogy a fajok egyedeivel mit milyen feltételekkel szabad csinálni, és ezek megszegése milyen szankciót vonhat maga után. Ezenkívül a természetvédelmi gyakorlatban szokás a területeket az ott előforduló védett fajok alapján jellemezni: egy sok védett fajt (vagy azoknak sok egyedét) számláló terület a természetvédelem számára értékesnek számít. A fajok között lehet differenciálni a védettség szintje szerint, pl. védettek és fokozottan védettek, vagy akár a pénzben kifejezett természetvédelmi érték szerint. A módszer előnye, hogy egyszerű, objektív, könnyen alkalmazható, laikusok számára is könnyen megérthető (szinte forintosítható a terület értéke). Az adatgyűjtési módja sem bonyolult, csupán a védett fajokat kell ismerni. A fő hátránya, hogy a védettségi listákat elsődlegesen nem élőhely-minősítési céllal alkották meg. A státuszok megítélésekor jogalkalmazási és élőhely-minőséghez nem kapcsolódó biológiai szempontokat is figyelembe vettek, ami anomáliákhoz vezet. Például léteznek alacsony természetességű élőhelyeket preferáló védett fajok is, illetve védett fajok nélküli "jó" élőhelyek. Törvénykezési jellegükből fakadóan a védettségi listák rugalmatlanok, lassan követik pl. a rendszertani és ökológiai változásokat, érvényességük nem biológiai, hanem adminisztratív határokhoz igazodik.
Ökológiai mutatószámok
Az ökológiai mutatószámok a fajok különféle élőhely-választási tulajdonságait írják le, általában 5-12 fokú skálákon, néha folytonos skálán. E tulajdonságok vonatkozhatnak általánosabb jellemzőkre, pl. tápanyagigény, vízigény, de konkrétan arra is, hogy a növényfaj milyen természetességű élőhelyeket részesít előnyben. Pl. a Borhidi-féle szociális magatartási típusok a Grime-féle CSR-modellre alapozva kategorizálják a fajokat, és minden kategóriát egy természetességi értékszámmal jellemeznek. A ritka és élőhely-specialista fajok magasabb pozitív pontértéket kapnak, mint a generalisták, náluk alacsonyabbat a természetes pionírok. A zavarásjelző fajok negatív pontszámmal szerepelnek, a skála alján az idegenhonos özönnövényekkel. Az indikátorszámok jóval árnyaltabb megközelítést tesznek lehetővé, mint a védettségi listák, alkalmasabbak a fokozatos átmenetek kifejezésére, valamint a biológiailag értelmes mintázatok megragadására. Hátrányuk azonban, hogy meglehetősen bonyolultak, nehezen kommunikálhatóak, erősen intuitív jellegűek. Azt próbálják meg formalizálni, ami a gyakorlott botanikus fejében lejátszódhat, amikor a terepen bizonyos fajokat látva az élőhelyről kialakít magában egy jellemzést, de a pontos lépések nagyja még messze van az objektivitástól. Nem világos például, hogy két terület összehasonlításakor a természetességi értékszámokat milyen formában érdemes összegezni: a faji értékszámok összegeit vagy átlagait kellene használni, netán valamilyen eloszlásfüggvényt? Az ezekhez szükséges műveletek elvégezhetőek-e egyáltalán a pontszámokkal matematikailag érvényes módon? Emellett a mutatószámokkal történő élőhely-minősítés a területekről teljes fajlistát igényel, emiatt terepi felvételezése igen munkaigényes.
Jelölőfajok
A fenti két lehetőség gyengéinek kiküszöbölésére biológiai szempontok alapján is lehet definiálni indikátorfajokat, amelyek a védettségi listákhoz hasonlóan alkalmazhatóak. Ilyenek például a vörös listák, amelyek a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, és kategorizálják a veszélyeztetettség mértéke szerint. Ez hasznos lehet területi prioritások kijelölésére is, hiszen egy veszélyeztetett faj előfordulási helye mindenképpen védelmet érdemel – ebben az értelemben a vörös listák fajai jelölőfajokként alkalmazhatók, a védendő élőhelyeket jelölik előfordulásaikkal. A jelenlegi vörös listák hátránya, hogy a leginkább veszélyeztetett fajok gyakran olyan ritkák, hogy sok védelemre érdemes terület értékelésére nem alkalmasak, mert nem fordulnak ott elő, pedig veszélyeztetett faj nélkül is lehet értékes egy terület. Hasonlóak mondhatóak el a NATURA2000 jelölőfajokról: mindannyian szűk elterjedésű, specialista ritkaságok, amelyek alkalmazása inkább az állami és annál magasabb szinten hatékony.
Axiofitonok
A brit-ír botanikai társaság (Botanical Society of Britain and Ireland, BSBI) egy új fogalmat vezetett be az értékes fajok jelölésére, amelyeket „axiofitonoknak” (axiophytes) neveztek el. Az axiofitonok magas természetvédelmi értékű élőhelyek (pl. öreg erdők, tiszta vizű víztestek, magas fajgazdagságú gyepek) indikátorai, de nem feltétlenül ritka, veszélyeztetett vagy védett fajok. Kiemelendő, hogy az „értékesség” itt elsődlegesen a faj élőhely-preferenciájával, és nem a veszélyeztetettségével kapcsolatos. A britek törekvése szerint a sok axiofitonnak otthont adó területeknek kellene természetvédelemi prioritást élvezniük. Habár az axiofiton, védett és veszélyeztetett fajok halmazai nagyban átfednek, lehet axiofiton egy nem veszélyeztetett faj, ha rendre értékes élőhelyeken fordul elő, és nem szükségszerűen axiofiton egy veszélyeztetett növény, hogyha például annak előfordulásai antropogén élőhelyekre esnek, vagy ritkaságuk miatt értékelhetetlenek.
Az axiofiton fogalom jelentősége abban rejlik, hogy eddig nem létezett egységes kifejezés az értékes, de nem védett vagy veszélyeztetett fajok jelölésére; annak ellenére sem, hogy utóbbiak létezése mindig tudott volt. Az új szakszó lehetővé teszi a fogalom megnevezését, hivatkozását, gyakorlatba való beépülését. Az axiofitonokon keresztül könnyebben figyelembe vehetőek lennének a természetvédelemben azok a fajok, amelyek jogi védelme még nem feltétlenül indokolt, vagy gyakorlati akadályokba ütközik, de a botanikusok mégis tisztában vannak azzal, hogy a jelenlétük védendő élőhelyről tanúskodik. A szárazgyepeken ilyenek például a törpezanót fajok (Chamaecytisus austriacus, Ch. virescens, Ch. triflorus), a magyar aszat (Cirsium pannonicum), a réti aggóvirág (Tephroseris integrifolia).
 |
| Sokfelé "jó" fajnak számít, mégsem védett a halvány harangvirág (Campanula cervicaria) |
Egy magyarországi axiofiton lista lehetőségeiről
A magyarországi természetvédelem erősen épít a faji szintű védettségre, ezért a védettségi listák is valamelyest az élőhely-minősítési alkalmazást szem előtt tartva alakultak. Meglehetősen hosszú emiatt a védett fajok hazai listája. Ennek ellenére egy hazánkra, vagy akár nagyobb tájegységekre adaptált axiofiton lista kidolgozása fontos lépést jelentene bizonyos élőhely-típusok, például alföldi erdőfragmentumok védelmében. Ez épülhetne például a Borhidi-féle rendszerre, de szakértők széles körű bevonásával bizonyos konszenzusos módosítások is elvégezhetőek lennének.
Sajnos a BSBI és a kapcsolódó oldalak elég szűkszavúan nyilatkoznak az axiofiton listák definiálásának mikéntjéről. Annyi világos, hogy először megyei listákat állapítottak meg a regionális szakértők, majd ezek összegzésével készült el a szigetországi lista. Biztos vagyok benne, hogy a megyei listák egységes skálázása, vagyis hogy az élőhelyi „jóságot” milyen mértékben indikáló fajok kerülhettek rá, komoly kihívás elé állította a munkában résztvevőket. Csak példaképpen: az egyik lehetséges, végletes álláspont szerint akár minden őshonos faj lehetne axiofiton, és így gyakorlatilag az (élőhely állapotával általában összefüggő) őshonos fajszámot használnánk minősítésre. A másik véglet pedig csak az igazán szűken értelmezett specialistákat tekintené axiofitonoknak, hasonlóan a jelölőfajokhoz, így néhány erős információtartalmú fajra alapoznánk a minősítést. Az optimális megoldás talán valahol félúton van a két véglet között, és biztosan nem könnyű különböző területek különböző szakértőivel összhangban megtalálni. De talán nem reménytelen keresni.
