Szakdolgozati és doktori témalehetőségek

Új tanév, új kutatási projektek, új témalehetőségek... Hozzám köthetően a természetvédelem két kulcskérdését, az idegenhonos fajokat és a növényzet hosszú távú változásait fejtegető témakörben keresünk hallgatókat, akik a Durva-léptékű vegetációökológiai kutatócsoportnál írnák az alap- vagy mesterszakos diplomadolgozatukat vagy PhD disszertációjukat.

1. Magyarország idegenhonos flórája -- Ezen belül számos résztéma kínálkozik, pl. hazai idegenhonos fajokról szóló adatbázis építése, egyes fajcsoportok meghonosodásának története irodalmi és herbáriumi adatok alapján, kerti dísznövények meghonosodásának statisztikai modellezése, a közösségi tudományos oldalak használata az inváziós fajok térképezésében.

2. A magyarországi természetközeli növényzet változása az elmúlt 25 évben -- Itt a nemzeti parkok hosszútávú monitoring-adatait fogjuk elemezni.

A munkavégzés helye a témától függ, távmunkára is van lehetőség alkalmi konzultációkkal. A két témakör igen sokféle egyéni képesség kibontakoztatására ad lehetőséget; többségében inkább adatbázisos, irodalmazós és elemzős munkák várhatóak, de természetesen terepmunkát is tudunk tervezni. Általánosságban a jelölttől az alábbiakra számítunk:

• biológus, kertészmérnök, természetvédelmi mérnök vagy rokon szakokon folyó tanulmányok;
• a hazai növényvilág iránti érdeklődés;
• angol nyelvtudás az olvasás szintjén;
• szorgalom, megbízhatóság.

Amit kínálunk:

• elmélyülés és orientáció az érintett tudományterületeken.
• részvétel a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, különösen az Ökológiai és Botanikai Intézet szakmai és közösségi életében. Az intézetünk a vácrátóti botanikus kertben van, páratlan környezetben, a munkahelyi légkör abszolút befogadó és inspiráló.
• részvétel publikációkban, konferenciákon, pályázatokban.

Jelentkezni nálam lehet emailben: lengyel.attila@ecolres.hu

Cikkek a tavaszi kankalin felemásbibéjűségét vizsgáló kutatásból

Már Darwin is nagy csodálója volt a felemásbibéjűség (vagy heterosztília) nevű jelenségnek - így hívjuk ugyanis azt, amikor a növényfaj egyes egyedei a bibeszáluk hossza alapján több típusba sorolhatók. Megerősíthetem, hogy ennek a morfológiai jelenségnek minél több ökológiai, genetikai, evolúciós, és még ki tudja milyen vonatkozására derül fény, annál lenyűgözőbb. Olvassatok utána, többször írtam már róla.

Tavaszi kankalin (Primula veris)

2021-ben kapcsolódtunk be Csecserits Anikó kollégámmal egy nemzetközi kutatásba, amely során közösségi tudományos módszerekkel gyűjtöttünk adatokat a tavaszi kankalin állományaiban az eltérő bibehosszúságú virágtípusok arányairól. Arra kértük az önkéntes adatszolgáltatókat, hogy keressenek egy kankalin állományt, becsüljék meg a populáció méretét, és 100 egyeden számolják meg a rövid és a hosszú bibéjű egyedeket. A hazai adatok 27 más országéival együtt kerültek elemzésre. Néztük, hogy mennyire teljesül a populációkban az elmélet alapján várt 50-50%-os típusarány, illetve hogy milyen táji változók állhatnak az egyenetlen típusarány mögött. A kutatás gyümölcsei most kezdtek beérni.

A típusarányok gyakran voltak egyenlőtlenek, és összességében 9%-al több rövid bibéjű egyedet találtak az adatbeküldők. A kisebb populációkban jelentősebbek voltak az eltérések. A nyári csapadék mennyisége, valamint a tájhasználat intenzitása is pozitív kapcsolatban volt a rövid bibéjűek gyakoriságával.

A kankalinpopuláció szaporodása akkor működik ideálisan, ha mindkét típus azonos arányban van jelen. Ha ez az egyensúly eltolódik, akkor hiába alkotja valamennyi egyed az állományt, szaporodás szempontjából annál kisebb állomány módjára működik. Kis populációk, elégtelen megporzás vagy drasztikusan egyenlőtlen típusarány esetén a populációban előnybe kerülhetnek a heterosztíliát kevésbé mutató egyedek, amelyek képesek lehetne ön- vagy rokonmegporzásra is. Nagy kérdés, hogy a tavaszi kankalin vajon efelé sodródik-e, és hogy miféle evolúciós előnyöket élvez a rövid bibéjű típusa.

Az eredményeinkből eddig két cikk született: egy esettanulmány a Journal of Ecology-ban és egy összefoglaló cikk a heterosztília természetvédelmi vonatkozásairól az AoB Plants folyóiratban. Az összefoglalókat alább találjátok:

Aavik, T., Reitalu, T., Kivastik, M., Reinula, I., Träger, S., Uuemaa, E., Barberis, M., Biere, A., Castro, S., Cousins, S.A., Csecserits, A., Dariotis, E., Fišer, Ž., Grzejszczak, G., Huu, C.N., Hool, K., Jacquemyn, H., Julien, M., Klisz, M., Kmoch, A., Krigas, N., Lengyel, A., Lenhard, M., Moges, D.M., Münzbergová, Z., Niinemets, Ü., Odé, B., Pánková, H., Pärtel, M., Pätsch, R., Petanidou, T., Plue, J., Puchałka, R., Rienks, F., Samartza, I., Sheard, J.K., Stojanova, B., Töpper, J.P., Tsoktouridis, G., Uzunov, S., & Zobel, M. (2025). A pan‐European citizen science study shows population size, climate and land use are related to biased morph ratios in the heterostylous plant Primula veris. Journal of Ecology, 00, 1–19. https://doi.org/10.1111/1365-2745.14477

Abstract

This link goes to a Czech section

1. The distylous plant Primula veris has long served as a model species for studying heterostyly, that is the occurrence of multiple floral morphs within a population to ensure outcrossing. Habitat loss, reduced plant population sizes, and climate change have raised concerns about the impact of these factors on morph ratios and the related consequences on fitness of heterostylous species.
2. We studied the deviation of floral morphs of P. veris from isoplethy (i.e. equal frequency) in response to plant population size, landscape context and climatic factors, based on a pan-European citizen science campaign involving observations from 28 countries. In addition, we examined the relative frequency of morphs to determine whether landscape and climatic factors disrupt morph frequencies or whether a specific morph has an advantage over the other.
3. Theory predicts equal frequencies of short-styled S-morphs and long-styled L-morphs in populations at equilibrium. However, data from >3000 populations showed a substantial morph deviation from isoplethy and a significant excess of S-morphs (9% higher compared to L-morphs). Deviation of morph frequency from equilibrium was substantially stronger in smaller populations and was not affected by morph identity. Higher summer precipitation and land use intensity were associated with an increased prevalence of S-morphs.
4. Five populations containing individuals exhibiting short homostyle phenotypes (with the style and anthers in low positions) were found. Genotyping of the individuals at CYP734A50 gene of the S locus, which determines the length of the style and the position of anthers of P. veris, revealed no mutations in this region.
5. Our results based on an unprecedented geographic sampling suggest that changes in land use and climate may be responsible for non-equilibrium morph frequencies. This large-scale citizen science initiative sets foundations for future studies to clarify whether the unexpected excess of S-morphs is due to partial intra-morph compatibility, disruption of heterostyly or survival advantage of S-morphs.
6. Synthesis. Human-induced environmental change may affect biodiversity indirectly through altering reproductive traits, which can also lead to reduced fitness and genetic diversity. Further research should consider the possible role of pollinators in mediating the ecological and evolutionary consequences of recent landscape and climatic shifts on plant reproductive traits.

Kivastik, M., Castro, S., Conti, E., Jacquemyn, H., Keller, B., Lengyel, A., Lenhard, M., Münzbergová, Z., Reinula, I., Stojanova, B., Träger, S., Viljur, M., & Aavik, T. (2025). Heterostylous plants in an era of global change: a review on the consequences of habitat loss and fragmentation. AoB Plants, 17/4., plaf016, https://doi.org/10.1093/aobpla/plaf016

Abstract

The widespread loss and fragmentation of habitats have caused significant declines in biodiversity. Among plants, animal-pollinated species are particularly threatened because of the negative effects of these factors on pollinators. Heterostyly is a unique reproductive system defined by two or three floral morphs having a distinct position of anthers and style. The spatial separation of reproductive organs, accompanied by a self-incompatibility system, restricts self-pollination and favours pollinator-mediated pollen transfer between different morphs. In this review, we synthesize knowledge about the effects of loss in the area and connectivity of habitats, and related reduction in population size on heterostylous plants. We conducted a literature search to obtain an overview of studies investigating the short- and long-term consequences of the decreased area and connectivity of habitats as well as plant population size for heterostylous species. To quantify the relationship between plant population size and morph ratio bias, we applied a meta-analytical approach. First, the meta-analysis showed that reductions in population size can significantly disrupt the optimal morph ratio, leading to fewer compatible mates and lower reproductive output. Second, the literature review highlights the negative consequences of biased morph ratios for population viability and genetic diversity of heterostylous plants. Finally, heterostylous species may adapt to the loss of pollination by shifting their mating system to homostyly and selfing. This review demonstrates that habitat loss and fragmentation have various consequences for heterostylous plants, e.g. reduced population size, morph ratio bias, and disruption of pollination. With ongoing environmental changes, there are still important knowledge gaps that need to be addressed more systematically. These include the long-term impact of skewed morph frequencies on population viability, the selective forces driving variation in anther-stigma separation and intra-morph compatibility, the role of habitat loss and connectivity, and related reduction in pollinator abundance and diversity in the selection for homostyly.

Axiofitonok

Ebben a bejegyzésben egy olyan fogalmat ismertetek, amely tudtommal hiányzik a magyar szakirodalomból: az axiofitonokat. Ehhez kapcsolódóan röviden áttekintem a természetvédelmi priorizálás módszereit. Az olvasási idő: 15-20 perc.

Természetvédelmi prioritások kijelölése

A hatékony természetvédelemhez elengedhetetlen a védelmi prioritások kijelölése, vagyis azoknak a fajoknak, élőhelyeknek és területeknek az azonosítása, amelyek a leginkább rászorulnak a védelemre. E három szint prioritásai egymással összefonódnak: egy-egy terület természetvédelmi helyzetét leginkább az ott előforduló fajok vagy élőhelyek jellemzői alapján értékelik, a fajok helyzetét pedig befolyásolja az előfordulási helyek védelmi státusza. Ha egy területet a fajai alapján jellemzünk, akkor három fő megközelítés kínálkozik: a védettségi listáké, az ökológiai mutatószámoké és a jelölőfajoké.

Vajon mennyit ér ez a gyep a természetvédelem számára?

Védettségi listák

A védettségi listák jogilag szabályozzák, hogy a fajok egyedeivel mit milyen feltételekkel szabad csinálni, és ezek megszegése milyen szankciót vonhat maga után. Ezenkívül a természetvédelmi gyakorlatban szokás a területeket az ott előforduló védett fajok alapján jellemezni: egy sok védett fajt (vagy azoknak sok egyedét) számláló terület a természetvédelem számára értékesnek számít. A fajok között lehet differenciálni a védettség szintje szerint, pl. védettek és fokozottan védettek, vagy akár a pénzben kifejezett természetvédelmi érték szerint. A módszer előnye, hogy egyszerű, objektív, könnyen alkalmazható, laikusok számára is könnyen megérthető (szinte forintosítható a terület értéke). Az adatgyűjtési módja sem bonyolult, csupán a védett fajokat kell ismerni. A fő hátránya, hogy a védettségi listákat elsődlegesen nem élőhely-minősítési céllal alkották meg. A státuszok megítélésekor jogalkalmazási és élőhely-minőséghez nem kapcsolódó biológiai szempontokat is figyelembe vettek, ami anomáliákhoz vezet. Például léteznek alacsony természetességű élőhelyeket preferáló védett fajok is, illetve védett fajok nélküli "jó" élőhelyek. Törvénykezési jellegükből fakadóan a védettségi listák rugalmatlanok, lassan követik pl. a rendszertani és ökológiai változásokat, érvényességük nem biológiai, hanem adminisztratív határokhoz igazodik.

Ökológiai mutatószámok

Az ökológiai mutatószámok a fajok különféle élőhely-választási tulajdonságait írják le, általában 5-12 fokú skálákon, néha folytonos skálán. E tulajdonságok vonatkozhatnak általánosabb jellemzőkre, pl. tápanyagigény, vízigény, de konkrétan arra is, hogy a növényfaj milyen természetességű élőhelyeket részesít előnyben. Pl. a Borhidi-féle szociális magatartási típusok a Grime-féle CSR-modellre alapozva kategorizálják a fajokat, és minden kategóriát egy természetességi értékszámmal jellemeznek. A ritka és élőhely-specialista fajok magasabb pozitív pontértéket kapnak, mint a generalisták, náluk alacsonyabbat a természetes pionírok. A zavarásjelző fajok negatív pontszámmal szerepelnek, a skála alján az idegenhonos özönnövényekkel. Az indikátorszámok jóval árnyaltabb megközelítést tesznek lehetővé, mint a védettségi listák, alkalmasabbak a fokozatos átmenetek kifejezésére, valamint a biológiailag értelmes mintázatok megragadására. Hátrányuk azonban, hogy meglehetősen bonyolultak, nehezen kommunikálhatóak, erősen intuitív jellegűek. Azt próbálják meg formalizálni, ami a gyakorlott botanikus fejében lejátszódhat, amikor a terepen bizonyos fajokat látva az élőhelyről kialakít magában egy jellemzést, de a pontos lépések nagyja még messze van az objektivitástól. Nem világos például, hogy két terület összehasonlításakor a természetességi értékszámokat milyen formában érdemes összegezni: a faji értékszámok összegeit vagy átlagait kellene használni, netán valamilyen eloszlásfüggvényt? Az ezekhez szükséges műveletek elvégezhetőek-e egyáltalán a pontszámokkal matematikailag érvényes módon? Emellett a mutatószámokkal történő élőhely-minősítés a területekről teljes fajlistát igényel, emiatt terepi felvételezése igen munkaigényes.

Jelölőfajok

A fenti két lehetőség gyengéinek kiküszöbölésére biológiai szempontok alapján is lehet definiálni indikátorfajokat, amelyek a védettségi listákhoz hasonlóan alkalmazhatóak. Ilyenek például a vörös listák, amelyek a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, és kategorizálják a veszélyeztetettség mértéke szerint. Ez hasznos lehet területi prioritások kijelölésére is, hiszen egy veszélyeztetett faj előfordulási helye mindenképpen védelmet érdemel – ebben az értelemben a vörös listák fajai jelölőfajokként alkalmazhatók, a védendő élőhelyeket jelölik előfordulásaikkal. A jelenlegi vörös listák hátránya, hogy a leginkább veszélyeztetett fajok gyakran olyan ritkák, hogy sok védelemre érdemes terület értékelésére nem alkalmasak, mert nem fordulnak ott elő, pedig veszélyeztetett faj nélkül is lehet értékes egy terület. Hasonlóak mondhatóak el a NATURA2000 jelölőfajokról: mindannyian szűk elterjedésű, specialista ritkaságok, amelyek alkalmazása inkább az állami és annál magasabb szinten hatékony.

Axiofitonok

A brit-ír botanikai társaság (Botanical Society of Britain and Ireland, BSBI) egy új fogalmat vezetett be az értékes fajok jelölésére, amelyeket „axiofitonoknak” (axiophytes) neveztek el. Az axiofitonok magas természetvédelmi értékű élőhelyek (pl. öreg erdők, tiszta vizű víztestek, magas fajgazdagságú gyepek) indikátorai, de nem feltétlenül ritka, veszélyeztetett vagy védett fajok. Kiemelendő, hogy az „értékesség” itt elsődlegesen a faj élőhely-preferenciájával, és nem a veszélyeztetettségével kapcsolatos. A britek törekvése szerint a sok axiofitonnak otthont adó területeknek kellene természetvédelemi prioritást élvezniük. Habár az axiofiton, védett és veszélyeztetett fajok halmazai nagyban átfednek, lehet axiofiton egy nem veszélyeztetett faj, ha rendre értékes élőhelyeken fordul elő, és nem szükségszerűen axiofiton egy veszélyeztetett növény, hogyha például annak előfordulásai antropogén élőhelyekre esnek, vagy ritkaságuk miatt értékelhetetlenek.

Az axiofiton fogalom jelentősége abban rejlik, hogy eddig nem létezett egységes kifejezés az értékes, de nem védett vagy veszélyeztetett fajok jelölésére; annak ellenére sem, hogy utóbbiak létezése mindig tudott volt. Az új szakszó lehetővé teszi a fogalom megnevezését, hivatkozását, gyakorlatba való beépülését. Az axiofitonokon keresztül könnyebben figyelembe vehetőek lennének a természetvédelemben azok a fajok, amelyek jogi védelme még nem feltétlenül indokolt, vagy gyakorlati akadályokba ütközik, de a botanikusok mégis tisztában vannak azzal, hogy a jelenlétük védendő élőhelyről tanúskodik. A szárazgyepeken ilyenek például a törpezanót fajok (Chamaecytisus austriacus, Ch. virescens, Ch. triflorus), a magyar aszat (Cirsium pannonicum), a réti aggóvirág (Tephroseris integrifolia).

Sokfelé "jó" fajnak számít, mégsem védett a halvány harangvirág (Campanula cervicaria)

Egy magyarországi axiofiton lista lehetőségeiről

A magyarországi természetvédelem erősen épít a faji szintű védettségre, ezért a védettségi listák is valamelyest az élőhely-minősítési alkalmazást szem előtt tartva alakultak. Meglehetősen hosszú emiatt a védett fajok hazai listája. Ennek ellenére egy hazánkra, vagy akár nagyobb tájegységekre adaptált axiofiton lista kidolgozása fontos lépést jelentene bizonyos élőhely-típusok, például alföldi erdőfragmentumok védelmében. Ez épülhetne például a Borhidi-féle rendszerre, de szakértők széles körű bevonásával bizonyos konszenzusos módosítások is elvégezhetőek lennének.

Sajnos a BSBI és a kapcsolódó oldalak elég szűkszavúan nyilatkoznak az axiofiton listák definiálásának mikéntjéről. Annyi világos, hogy először megyei listákat állapítottak meg a regionális szakértők, majd ezek összegzésével készült el a szigetországi lista. Biztos vagyok benne, hogy a megyei listák egységes skálázása, vagyis hogy az élőhelyi „jóságot” milyen mértékben indikáló fajok kerülhettek rá, komoly kihívás elé állította a munkában résztvevőket. Csak példaképpen: az egyik lehetséges, végletes álláspont szerint akár minden őshonos faj lehetne axiofiton, és így gyakorlatilag az (élőhely állapotával általában összefüggő) őshonos fajszámot használnánk minősítésre. A másik véglet pedig csak az igazán szűken értelmezett specialistákat tekintené axiofitonoknak, hasonlóan a jelölőfajokhoz, így néhány erős információtartalmú fajra alapoznánk a minősítést. Az optimális megoldás talán valahol félúton van a két véglet között, és biztosan nem könnyű különböző területek különböző szakértőivel összhangban megtalálni. De talán nem reménytelen keresni.

A mászósportok természetvédelmi hatásairól még egyszer

Nem rég újra reflektorfénybe került a vasalt utak ügye. Az Indexen megjelent egy kritikus hangvételű cikk "Százmilliókból alakítana kalandparkká védett területeket a kormány" címmel, amelyben a természetvédelmi vonatkozásokkal kapcsolatosan egy korábbi bejegyzésemet idézték. ( :) )

A mászók és az őket biztosító személyek taposása csökkenti a falak körüli növényzetet

A kérdés tudományos igényű megítélése szempontjából sokkal lényegesebb azonban, hogy Schmera Dénes kollégámnak külföldi társszerzőkkel együtt a közelmúltban jelent meg két cikke is, amelyben a különböző intenzitású sziklamászás biodiverzitásra gyakorolt hatását vizsgálták a svájci Jura-hegységben. Sajnos ez sem vasalt utakról, hanem "hagyományos" mászóhelyekről szól, viszont kimutatják azt, hogy még az alacsony mászási intenzitás is csökkenti a növények és a csigák fajszámát a sziklafalakon. Az intenzíven mászott részek fajszáma 10-30 százalékkal is alacsonyabb lehetett, mint a nem mászottaké. A mászás hatása a kitett, meredek sziklafalakon volt a legerősebb. A sziklamászás hatását eddig puhatestűeken nem vizsgálták, a kutatók azonban kimutatták, hogy a sziklalakó csigák fajszáma és tömegessége csökken a mászás intezitásánal növekedésével, és a nagyobb testű csigák érzényebben reagálnak erre a fajta zavarásra.

A szakirodalomban a bejegyzésem megjelenése óta sem találtam olyan cikket, amely specifikusan a vasalt utak környezeti hatásaival foglalkozott volna. Hiánypótló téma lehetne ez egy kalandvágyó, pályakezdő ökológus számára.

A két cikk elérhetősége:

Baur, B., Baur, A., Schmera, D. 2017. Impact assessment of intense sport climbing on limestone cliffs: Response of rock-dwelling land snails. Ecological Indicators 72: 260-267.

Schmera, D., Rusterholz, HP., Baur, A., Baur, B. 2018. Intensity-dependent impact of sport climbing on vascular plants and land snails on limestone cliffs. Biological Conservation 224: 63-70.

Cikk a cseh bükkösök fán lakó mohaközösségeiről

Nem rég jelent meg az alábbi cikk, amelybe a vezető szerzők egy kisebb adatelemzési és programozási hozzájárulásom miatt bevettek engem is. A cikkben azt vizsgáltuk, hogy a kezelési történet és a fák korhadási foka hogyan befolyásolnak egyes közösségszerkezeti jellemzőket, mint a fajgazdagság, a béta diverzitás, a közösségek beágyazottsága (nestedness) és a fajösszetétel, és mindezt megvizsgáltuk a mintaterületek és a farönkök szintjén. Az elemzések azt mutatták, hogy korábban intenzívebben hasznosított erdők fajösszetétele és fajszáma elszegényedett. Az öregebb, extenzívebben hasznosított bükkösökben több faj volt, és ritka fajok is ezekben fordultak elő. A béta diverzitási mutatók azonban nem függtek össze a kezelési történettel, sokkal inkább az élőhelyi heterogenitással, amelyet a farönkök különböző korhadási stádiumai jelentettek. A korhadási foknak ezen kívül a fajgazdagságra és a fajösszetételre is hatása volt.

A cikk elérhető itt:

M. Táborská, J. Procházková, A. Lengyel, T. Vrška, L. Hort, P. Ódor (2017): Wood-inhabiting bryophyte communities are influenced by different management intensities in the past. Biodiversity and Conservation, doi:10.1007/s10531-017-1395-8

Abstract

Many studies have underlined the fact that once forest continuity is broken, communities of wood-inhabiting organisms may never be restored to their original status. However, only a few studies have actually presented results from sites that have current old-growth structure, and where the history of human interventions is known. In this study we compared the species richness, nestedness, beta diversity, and composition of bryophytes from living trunks and dead logs of beech (Fagus sylvatica) in seven forest stands in the Czech Republic with old-growth structure and various histories of past human impact. Our analysis showed that these communities are nested and that their beta diversity is lower than random. There was a significant proportion of shared species, and rare species were present only in the most heterogeneous and the least man affected habitats. We found that bryophyte communities of forests with more intensive past management were significantly impoverished in terms of both species richness and composition. Beta diversity was not related to management history and reflected current habitat heterogeneity. The effect of decay stage on species richness and beta diversity was stronger than the site effect. Our results demonstrate that the protection of current natural beech-dominated forests and improvements to their connectivity in fragmented landscapes are crucial for the survival and restoration of the diversity of wood-inhabiting bryophytes.

A mintaterületeken nem jártam, ezért a természetközeli erdők illusztrációi gyanánt csak két hazai, bükkös erdőrezervátumokból származó fotót tudok mutatni:

A Kőszegi-forrás Erdőrezervátum bükköse a Mecsekben

Az Őserdő Erdőrezervátum bükköse a Bükk hegységben

Az én munkám arra szorítkozott, hogy írtam és publikálhatóvá tettem egy programkódot, amivel a béta diverzitás fajcsere (replacement) és a fajszám-különbség (richness difference) komponensekre bontható fel Podani & Schmera (2011) módszerével. A kód a mohás cikk honlapján az elektronikus függelékben érhető el. A módszerről hamarosan fogok írni egy bővebb ismertetőt egy külön bejegyzésben.

Özönnövény toplista

A biológiai invázió az ökoszisztémák működését legkomolyabban veszélyeztető tényezők közé tartozik. Az özönfajok elleni nemzetközileg összehangolt fellépést az Európai Parlament 2014-ben rendeletben szorgalmazta. A rendelet melléklete tartalmazza az Unió számára potenciális veszélyt jelentő inváziós fajok jegyzékét. Sajnálatos módon ebbe a jegyzékbe gyakorlatilag egyetlen olyan növényfaj sem került be azok közül, amelyek Magyarországon komoly károkat okoznak. A fajlista javítása, bővítése érdekében Exner Tamás erdőmérnök egy közvélemény-kutatást indított a Caltha természetvédelmi levelezőlistán arról, hogy a hazai természetvédők és botanikusok szerint melyek a legveszélyesebb hazai özönnövények. Az eredményt mellékelve az itt elérhető levélben hívta fel Dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter figyelmét a bővítés szükségességére. Az alábbiakban bemutatom a "toplista" első 10 helyezettjét, vagyis azt a 10 növényfajt, amelyek a hazai szakemberek szerint a legkomolyabb veszélyt jelentik a honi természeti értékekre, gazdaságra és a társadalomra. A kérdőívet 55-en töltötték ki, és akárhány fajt megnevezhettek. A fajnév melletti szám azt mutatja, hogy hányan jelölték az adott fajt a legveszélyesebb özönnövények közé. Rövid ismertetőt is mellékelek a fajokhoz, de ennél sokkal bővebben lehet róluk olvasni az Özönnövények I. (PDF) és II.  (PDF) könyvekben.

1. Cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa) - 53

Cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa)

Észak-Amerikából származó cserje vagy kisebb fa, amely elsősorban az Alföldön terjed, de kisebb-nagyobb mértékben országszerte jelen van már. Ártereken, vizes élőhelyeken különösen nagy, összefüggő tömegben lép fel, jelentősen átalakítva ezzel a jellemző életközösségeket, és akadályozva az erdészeti és vízügyi munkát. A természetes aljnövényzetet és a fásszárúak felújulását gátolja, kiszorítja az őshonos növényzetet.

2. Mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) - 50

Mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) tájidegen faültetvényen

Kelet-ázsiai eredetű fa. Főleg száraz és meleg termőhelyeken telepszik meg, ezzel gyakran veszélyeztet jó állapotú, sok ritka fajnak otthont adó sziklai élőhelyeket. Allelopatikus hatásával és árnyékolásával átalakítja a nyílt gyepi életközösségeket. Településeken utak és falak repedéseiben is megtelepszik, nehezen irtható gyomfa.

3. Magas és kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis) - 50

Aranyvesszőfajok (Solidago spp.) tömege egykori láprét helyén

Észak-amerikai eredetű fajok, amelyek dísznövényként kerültek Európába. Mára országszerte elterjedtek, főleg bolygatott nedves élőhelyeken, ártereken, erdőirtásokon, parlagokon lép fel hatalmas, összefüggő tömegben, de szárazgyepekben is sokfelé láthatóak telepei, illetve tájidegen faültetvények gyepszintjét is gyakran borítják. Bár gazdasági felhasználása sokrétű (mézelő, gyógynövény), virágpora sokakból allergiát vált ki.

4. Közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca) - 50

Közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca)

Észak-Amerikában őshonos faj. Az Alföldön, elsősorban a homokos talajú területeken mindenfelé gyakori. A bolygatás utáni felületeket gyorsan ellepve akadályozza azokon a természetközeli növénytársulások regenerációját. Tejnedve mérgező, de számos gyógyászati felhasználása is ismert. Jó mézelő növény, ugyanakkor nagy virágzó tömege elvonhatja a méheket haszonnövények (pl. napraforgó) megporzásától.

5. Japánkeserűfű-fajok (Fallopia sect. Reynoutria) - 50

Japánkeserűfű (Fallopia cf. japonica) levendulaültetvényen

Ebbe a csoportba két nehezen elkülöníthető faj (Fallopia japonica, F. sachalinensis) és hibridjük (F. × bohemica) tartozik. A szülőfajok Kelet-Ázsiából származnak, a hibrid Európában keletkezett. Üde szegélytársulások, árterek, de akár építkezési területek, parlagok vegetatívan terjedő, nehezen irtható gyomfaja. Árnyékolásával és allelopatikus hatásával kiszorít minden más növényfajt, egyfajú állományokat hoz létre. Az utak tönkretételével, patakmedrek eltömítésével komoly károkat okoz az infrastruktúrában. Gyógyászati és gasztronómiai felhasználásai ismertek.

6. Fehér akác (Robinia pseudacacia) - 46

Fehér akác (Robinia pseudacacia) térhódítása bolygatott gyepen

Észak-amerikai eredetű fafaj, amelyet XIX. században kezdtek nagy mennyiségben telepíteni, s azóta a legnagyobb borítású hazai fává vált. Elsősorban gyenge termőtalajú, alföldi és dombvidéki területekre ültetik. Az erdészek és a méhészek egyik legfontosabb haszonnövénye, ugyanakkor kiváló terjedőképessége miatt az ültetvényekről kiszökve szinte bármilyen, nem túl nedves, bolygatott élőhelyen megtelepszik és szinte kiirthatatlanná válik. Emiatt útszéleken, árokpartokon, erdőirtásokon, bolygatott gyepeken országszerte elterjedt. Állományaiban gyorsan átalakítja maga alatt a talaj összetételét, nitrogéntúlkínálatot idéz elő, ami csak néhány nitrogénigényes gyomfaj számára kedvező. Az őshonos fajoknál jóval kevesebb állatnak kínál táplálékot és búvóhelyet.

7. Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) - 43

Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

Észak-Amerikából származó, egyéves lágyszárú. Alapvetően egy pionír stratégiájú növény, amely mára az országban mindenütt elterjedt gyommá vált. Természetközeli állapotú növénytársulásokban általában nem marad fenn sokáig, mert gyenge kompetítor, viszont alkalmi bolygatások esetén bárhol megjelenhet. A legnagyobb kárt okozó gyomnövény szántóföldeken, emellett a legsúlyosabban allergén növényünk.

8. Zöld juhar (Acer negundo) - 41

Zöld juhar (Acer negundo)

Észak-amerikai származású, pionír jellegű fafaj. Elsősorban ártereken, vizes élőhelyeken hódít, de ruderális termőhelyeken is előfordul. Ártéri erdőkben az őshonos fafajok (füzek, nyárak) komoly konkurense, erősen gátolja az élőhely természetes fafajainak felújulását.

9. Kései meggy (Prunus serotina) - 40

Kései meggy (Prunus serotina)

Észak-Amerikából betelepített, többnyire alacsony növésű fafaj. Elsősorban gyenge termőképességű talajokon remélt tőle hasznot az erdészet Európa több országában, de a várakozásokat nem váltotta be, sőt, az ültetvényekről kiszabadulva sűrű cserjeszintet alakított ki egyéb erdőtípusokban is. Magyarországon elsősorban a homokos talajú területeken elterjedt, azon belül szinte mindenféle erdős és cserjés élőhelyen képes fertőzni. Akadályozza a természetes gyepszint és újulat kialakulását, kiszorítja a fényigényes fajokat.

10. Kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum) - 36

Kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum)

A Kaukázusból származó, 3-5 méter magasra növő évelő lágyszárú, amely dísznövényként került az európai botanikus kertekbe. Magyarországon elsősorban csapadékosabb területeken (Nyugat-Dunántúl, Magas-Bakony, Északi-középhegység) fordul elő, ahol erdőszegélyeket bolygatott gyepeket, útszéleket foglal el. Állományaiból erős árnyékolásával kiszorítja a fényigényes fajokat. A növény furanokumarinokban gazdag, ezért érintésre a bőrt hosszú időre fényérzékennyé teszi. Napfény hatására a bőr felhólyagosodik, és nehezen gyógyuló gyulladás alakul ki rajta.

Ezúton köszönöm Exner Tamásnak a felmérés elvégzését és az anyag rendelkezésemre bocsátását!

Idén sem találtam az ágas holdrutát a Mecsekben

Az ágas holdrutát (Botrychium matricariifolium) az ezredfordulón kihaltnak tekintették Magyarországon, miután korábban ismert termőhelyein (a Kőszegi-hegységben, a Zalai-dombságban, a Balaton-felvidéken, a Zempléni-hegységben) eltűnt, és máshol sem került elő évtizedeken keresztül (ld. a Vörös Listát). 2008 júniusában nagy meglepetésemre és örömömre a Mecsekben, a kisújbányai rétek felvételezésekor, egy mintakvadrátomban megtaláltam a kígyónyelvfélék családjába (Ophioglossaceae) tartozó haraszt egy példányát. A begyűjtése törvénysértő és etikátlan lett volna, ezért csak fotóval dokumentáltam az előfordulást. Erről a (talán nem túlzás azt állítanom, hogy) kisebb szenzációnak számító florisztikai felfedezésről írtam az egyik első (meglehetősen "zsenge") tudományos közleményem, amely 2009-ben jelent meg az Acta Botanica Hungarica folyóiratban.

Ágas holdruta (Botrychium matricariifolium)
Hosszúhetény-Kisújbánya, 2008. június 4.

A megtalálás óta többször, így idén is, kerestem a fajt az egykori lelőhelyen - sajnos eredménytelenül. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem is volt jelen, mivel a kis termetű, talaj feletti levelet nem minden évben fejlesztő holdruták terepi megtalálása nem könnyű, és nekem csak a korábbi előfordulás közvetlen környezetének átvizsgálására volt időm.

A gyepen az elmúlt években sokféleképpen gazdálkodtak: hol lekaszálták, hol legeltették, és lehetett olyan év is, amikor egyik sem történt. Idén május közepén marhalegelés egyértelmű nyomai látszottak. Ez némi bizakodásra adhat okot, hiszen tapasztalatom szerint a legeltetett, üde gyepek alkalmas élőhelyek lehetnek a holdruták számára. Az azonban bizonyos, hogy a megtelepedést számunkra nehezen vizsgálható tényezők is meghatározzák: azon gombák jelenléte, amelyekkel a holdruták mikorrhiza-kapcsolatot létesítve felveszik a tápanyagot. Mindenesetre a legelés jótékony hatását látom abban, hogy egy korábbi látogatásom óta jelentősen visszaszorult a gyepen terjeszkedő siskanádtippan (Calamagrostis epigeios), viszont agár-sisakoskosborból (Anacamptis morio) többet találtam, mint korábban. Remélem, hogy hamarosan újra előkerül az ágas holdruta is, és a kisújbányai adat nem csak a véletlenszerű, eseti megjelenések számát gyarapítja.

Az alábbiakban közreadok néhány friss fotót a lelőhelyről és az ott élő fajokról.

A kisújbányai gyepek

A rövidre legelt gyepben tömeges a Trifolium campestre

Rigószegfű (Moenchia mantica)

Közönséges ínfű (Ajuga genevensis)

Agár-sisakoskosbor (Anacamptis morio)

Az ágas holdrutáról 2015-ben született egy bejegyzés a Botanikai Fórum blogján.

Vasalt utak és természetvédelem

"Talpad alatt fütyül a mozdony" címmel jelent meg a Turista Magazin cikke a napokban, s nagy örömmel adta hírül, hogy megnyitották hazánk harmadik vasalt mászóútját (olaszul via ferrata, németül Klettersteig) a bakonyi Cuha-völgyben. Az elsőt 2013-ban létesítették a cseszneki várnál, a másodikat a tatabányai Kő-hegyen, a Turul szobor mellett, 2015 tavaszán.

A tatabányai via ferrata (fotó Bereznai Csaba, forrás: facebook)

Az új vasalt utak kapcsán sokféle véleményt fogalmaztak meg mászók és nem mászók egyaránt. Felmerült a sport hazai űzésének létjogosultsága, a projekt gazdasági és marketing vonzatai, s nem maradtak ki a környezet- és természetvédelmi vonatkozások sem. Én most az utóbbiakról fogok írni, de mi sem állna távolabb tőlem annál, hogy a "méregzöld" hangok erősítőjeként a természetbe történő mindenféle beavatkozást mereven elítéljek. Mint minden tevékenység, amit a természetben végzünk, ez is a benne részt vevők egyéni jóléte, a tevékenység által szerezhető gazdasági, kulturális, egészségi, stb. természetű haszon, s az ezek érdekében feláldozott, más jellegű értékek mérlegén át ítélhető meg. Ebben a bejegyzésben néhány kutatás alapján bemutatom, hogy a sziklamászás milyen hatást gyakorol a természetre. (Tudom, a via ferrata technikailag nem azonos a sziklamászással - a kettő közti különbségre a végén még visszatérek.) A témát azért tartom fontosnak, mert az a tapasztalatom, hogy a kalandsportok kedvelői általában természetszerető, természeti szépségek iránt fogékony, a környezetükre tudatosan odafigyelő emberek, ezért gyakran nem értik, hogyan merülhetnek fel természetvédelmi aggályok egy olyan tevékenység kapcsán, amely során az ember pusztán a kalandvágyát, fizikai erejét és ügyességét teszi próbára a természetben, miközben nem szemetel, nem tépi a növényzetet, nem füstöl, nem zajong. Megfelelő magyarázat nélkül a mászásra kiszabott tilalmak így könnyen indokolatlannak, érthetetlennek tűnnek. Pedig a természetszerető emberek által is kedvelt rekreációs tevékenységek természetkárosító hatása egyáltalán nem példátlan. Egy friss ausztráliai tanulmány (Rankin és mtsai 2015) szerint a rekreáció és a turisztika a növényfajokat veszélyeztető legfontosabb tényezők közé tartoznak, több növényfajt fenyegetnek kipusztulással, mint a klímaváltozás.

A cikkeket az interneten kerestem, főleg Google Scholarral, s meglepettem tapasztaltam, hogy viszonylag kevés publikált vizsgálat áll rendelkezésre a témában. A vizsgálatok többsége Észak-Amerikában készült, azon belül is a többség a Niagara-törésvonal sziklafalain, míg a néhány európai kutatás az Alpok egyes részeire szorítkozik. (Kalandos terepmunkára vágyó egyetemisták javíthatnának ezeken a számokon diplomadolgozataikkal, publikációikkal!)

A sziklahasadékok és törmelékgyepek különleges növényközösségeknek adnak otthont
(kép: Szerbia, Balkán-hegység)

A sziklamászás hatásai a növényzetre

A kérdést eddig többnyire úgy vizsgálták, hogy összehasonlították a mászók által látogatott és nem látogatott területek növényzetét. A kutatások többsége szerint a a rendszeresen mászott sziklafalak fajszegényebbek és/vagy gyérebb növényzetűek (Camp és Knight 1998, Rusterholz és mtsai. 2004, McMillan és Larson 2002, Clark és Hessl 2015). Egyes tanulmányok szerint bizonyos fajcsoportok, például a harasztok gyakoribbak, míg a cserjék és kétszikűek ritkábbak voltak a mászóhelyeken, mint az érintetlen sziklafalakon (Rusterholz és mtsai. 2004). Különösen érzékenyen reagálnak a sziklamászással járó zavarásra a zuzmóközösségek, amelyeken szintén a tömegesség vagy a diverzitás csökkenése, illetve a fajok kicserélődése figyelhető meg (Farris 1998, Baur és mtsai. 2007, Adams és Zaniewski 2012). Ezeket a változásokat a mászók általi taposással, a kőzetek mozgatásával, a talajerózió elősegítésével, illetve a pályák növényzettől való megtisztításával magyarázzák. McMillan és Larson (2002) szerint a mászóknak köszönhető a Niagara-törésvonal sziklafalain az adventív fajok magasabb arányú megjelenése az érintetlen szakaszhoz képest. Ez úgy magyarázható, hogy a bolygatottabb élőhelyeken tömeges adventív fajok magjai a mászók cipőjére vagy ruházatára akaszkodva, majd a sziklafalon lehullva eljutottak és megtelepedtek a korábban számukra nem megközelíthető élőhelyfoltokra. Ugyanitt Kelly és Larson (1997) a több mint 1000 éves nyugati tuja (Thuja occidentalis) példányokat is tartalmazó sziklai fás növényzet mászóknak köszönhető fizikai károsodását regisztrálták.

Tölcsérzuzmó (Cladonia sp.)
A zuzmók különösen érzékenyek a sziklamászásra

A képlet azonban mégsem ennyire egyszerű. Többen említik a mászás hatásának objektív tesztelése elé gördülő módszertani akadályokat, mindenekelőtt azt, hogy a gyérebb vagy fajszegényebb növényzet nem feltétlenül a növényzet válasza a mászásra, ugyanis lehet, hogy maguk a mászók választanak növényzettel kevésbé benőtt pályákat (Farris 1998). Kuntz és Larson (2006) a szintén niagarai mintájukban találtak eltérést a mászóhelyek és az érintetlen sziklafalak közt:  mászott sziklafalakon sokkal kisebb volt a sziklahasadékok és a párkányok száma és mérete, s ez lényegesen rosszabb talajképződési és -megtartási tulajdonságokhoz vezetett. Eredményeik szerint a niagarai sziklafalak növényzetét a mikrotopográfiai változatosság (sziklakibúvások, mélyedések, hasadékok jelenléte, stb) sokkal nagyobb mértékben meghatározza, mint a mászás okozta degradáció. Mindemellett a mászás, ha gyengébben is a mikrotopográfiánál, de szignifikáns hatásként jelent meg.

Havasi daravirág (Draba aizoides)
(a kép forrása: wikipedia.org)

A mászás általi zavarás mechanizmusát kiválóan megvilágítja Vogler és Reisch (2011) tanulmánya. Ők az Alpok két pontján vizsgálták egy tipikusan sziklafalakon élő növény, a havasi daravirág (Draba aizoides) állományszerkezetét és genetikai változatosságát. Megállapították, hogy a mászás során a növényegyedek lesodrása, letaposása következtében az egész állomány a sziklafalak alacsonyabb régiói felé mozdult el. Ez megmutatkozott az állomány genetikai változatosságában is. Az érintetlen élőhelyen ugyanis az alacsonyabb és a magasabb régiókban élő szubpopulációk genetikailag elkülönültek, míg ez a mászással érintett állományokban nem volt tapasztalható.

Természetes sziklafalak hiányában egyes madárfajok a felhagyott kőfejtőkben is költhetnek

A sziklamászás hatása az állatvilágra

Érdekes módon a sziklamászás állatvilágra gyakorolt hatásáról kevesebb esettanulmányt találtam rövid keresésem során, az általános összefoglalók száma viszont annál magasabb. A Niagarai-törésvonal érintetlen sziklafalain jelentősen magasabb volt a csigák fajszáma és egyedszáma, mint a mászott falakon (McMillan et al. 2003), s ezt érdemes annak fényében is értelmeznünk, hogy a meszes alapkőzetű sziklaformációk a csigák diverzitásának forrópontjai: sok faj, köztük gyakran több bennszülött és szűk elterjedésű faj előfordulási helyei.

A mászás sziklás élőhelyeken költő madarakra gyakorolt negatív hatása széles körben ismert. Brambilla és mtsai (2004) kimutatták, hogy a sziklamászók és a hollók (Corvus corax) jelenléte együttesen gyakorlatilag nullára csökkenti a vándorsólymok (Falco peregrinus) fiókanevelési sikerét az Alpokban. A hollók természetes fészkelők a sziklás hegységekben, és mászók nélkül is csökkentik, de teljes mértékben nem hiúsítják meg a sólymok fiókanevelését. Hogy pontosan a mászók és a hollók közös hatása mitől ilyen erős, arra nem adtak választ a cikkükben, lehetséges, hogy a mászók jelenléte hollók nélkül is a fészek elhagyásához vezetett volna. A BirdLife International nevű nemzetközi madárvédelmi szervezet a vándorsólyom költésének egyik legfontosabb veszélyeztető tényezőjeként nevezi meg a sziklamászást. A vándorsólyom egyébként egy globálisan elterjedt, jellemzően sziklafalakon költő faj, amelyet Magyarországon fokozott védelem illet meg. Knight és Gutzwiller (1995) könyvében szintén ír arról, hogy az egyébként ember által nehezen megközelíthető, sziklás élőhelyek látogatása zavarja az ott fészkelő, táplálkozó, rendszeresen gyülekező állatokat. Camp és Knight (1998) megfigyelésekkel támasztották alá, hogy a gyakrabban látogatott sziklafalakon a sziklai kiülőhelyeket ritkábban látogatták a madarak. A sziklai állatok érzékenységére mutatnak egy érdekes példát Pike és mtsai (2010). Ők hüllőket gyűjtöttek Ausztráliában, és a gyűjtési módszerük az volt, hogy köveket forgattak fel, majd próbálták elcsípni az alattuk árnyékban meghúzódó állatokat, a köveket pedig utána kisebb-nagyobb pontossággal visszahelyezték az eredeti pozíciójukba. Egy kezdeti, egyszerű megfigyelésre alapozott kísérlettel kimutatták, hogy ha a köveket nem pontosan az eredeti helyzetükben teszik vissza, akkor az már olyan mértékben megváltoztatja a kő környékének mikroklímáját, hogy a hüllők jelentősen ritkábban használják. A kövek kis mértékű mozgatása tehát befolyásolja a hüllők viselkedését.

Sziklagyep Tatabányán Orlay-turbolyával (Orlaya grandiflora)

A sziklai élőhelyek jelentősége Magyarországon

Magyarországon a sziklai társulásaink a leginkább féltve őrzött természeti kincseink közé tartoznak. Azért tartjuk őket ilyen nagy becsben, mert kiemelkedő fajgazdagságú élőhelyek, és a fajaik gyakran igen szűk elterjedésűek. Ennek oka a sziklás élőhelyek mikroklimatikus változatosságában rejlik. A sziklás felszíneken a környezeti tényezők kis térléptékben is igen változatosak. Egymás közelében megtalálhatóak az árnyas, hűvös és a napsütötte, meleg élőhelyfoltok, akár néhány négyzetméteren belül. Ennek köszönhetően a különböző élőhelyigényű növények és kistestű állatok kis területen együtt is előfordulhatnak. Továbbá, mivel a sziklás élőhelyek mikroklímáját elsősorban a napsütés és a felmelegedés határozza meg, viszonylag függetlenek az időjárástól, vagyis a makroklímától, emiatt a makroklíma kisebb-nagyobb megváltozása mellett is viszonylag állandó feltételeket biztosítanak az őket benépesítő fajoknak. A sziklás élőhelyen élő állományok így genetikailag elszigetelté válhatnak, s önálló fajjá fejlődhetnek. Ez az oka annak, hogy a sziklai növénytársulásokban előfordulnak ún. bennszülött fajok (pl. magyarföldi husáng - Ferula sadleriana, magyar gurgolya - Seseli leucospermum) és maradványfajok (pl. illír szirtipereszlény - Micromeria thymifolia, medvefül-kankalin - Primula auricula). Erről a témáról már írtam korábban. Emellett a sziklai élőhelyek általánosságban is sok védett növényfajnak adnak otthont.

Sziklagyep Pilisborosjenőn védett sárga-kövirózsával (Jovibarba hirta)

Illír szirtipereszlény (Micromeria thymifolia),
melegkori maradványnövényünk, egyedül a Bél-kövön fordul elő Magyarországon

A sziklafalak védelmét a növényzet mellett leggyakrabban az ott költő madárvilág sérülékenysége indokolja. A vándorsólyom globális elterjedésű, nálunk is költő faj, fészkei mesterséges és természetes sziklafalakon, gyakran felhagyott kőfejtőkben vannak. Ahogy a fentebb említett kutatás is mutatta, a vándorsólyom költése meghiúsulhat zavarás hatására, ezért a fészkek környékét kerülni kell költési időben. A vándorsólyom mellett ugyanilyen körültekintést igényel az uhu (Bubo bubo), amely szintén sokszor sziklapárkányokon költ. Mindkét faj erősen megritkult (a vándorsólyom kipusztult, az uhu majdnem) Magyarországon a XX. század közepén.

Vándorsólyom (Falco peregrinus)

Hasonlóan járt a kerecsensólyom (Falco cherrug), amely a mélyponton szintén középhegységi sziklás területekre húzódott vissza az Alföldről. Azóta a célzott védelmi programoknak (pl. fészekőrzésnek) köszönhetően örvendetesen megerősödött az állományuk, a vándorsólyom állományát 20-32, az uhuét 50-60, a kerecsensólyomét 220-245 párra teszi a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület. A bajszos sármány (Emberiza cia) a sziklás élőhelyek kevésbé látványos, de jellemző és szintén fokozottan védett tagja. A középhegységi sziklafalak tehát kulcsszerepet töltenek be több sérülékeny állományú madárfaj megőrzésében.

Bajszos sármány (Emberiza cia)

Záró gondolatok

A fentebb idézett tanulmányok a sziklamászás hatását vizsgálták, de ezen belül technikailag nem tettek különbséget (bár Kuntz és Larson (2006) megemlítik ezt a szempontot a cikkükben), legfeljebb az eltérő intenzitással látogatott vagy a különböző nehézségű szakaszokat különböztetik meg. Ezzel szemben minden mászó pontosan tudja, hogy a sziklamászás és a via ferrata, amely a cikk megírásának aktualitását adta, közel sem azonos. A sziklamászáskor a mászó a sziklafelszín apró kiemelkedéseibe és mélyedéseibe kapaszkodva halad. Ezzel szemben a via ferrata esetén előre elkészített, biztosított drótkötélpályán, lépcsőkön és hidakon kell mozogni, így a hagyományos mászók számára nehezebben megközelíthető helyekre is eljutnak a via ferratázók. A via ferrata pálya kiépítéséhez az adott útvonalon sokkal nagyobb egyszeri beavatkozásra van szükség, hiszen fel kell erősíteni a drótkötelet és a többi fém eszközt. Nyilvánvaló, hogy az ezzel okozott károk is maradandóbbak. Végül azt se felejtsük el, hogy a via ferratát kimondottan nagyobb csoportok, tömegek általi használatra és nagyobb távok bejárására tervezték. Amíg a hagyományos módon egy-két sziklaormon kis csoportokban szoktak mászni, addig a jóval kisebb technikai és fizikai felkészültséget igénylő, nálunk több száz méter hosszú via ferratákon szinte tetszőlegesen nagy csoportok is végigvonulhatnak egy nap alatt, lényegesen nagyobb zavarást okozva ezzel a környéknek. Kuntz és Larson (2006) írják is, hogy a nehezebb mászópályák jelentősen kisebb mértékben befolyásolják a növényzetet, mint a könnyű pályák. A via ferrata tehát  minden bizonnyal nagyobb zavarást jelent a hagyományos sziklamászásnál. Mindez akkor is igaz, ha egyébként példásan környezettudatos személyekről van szó, akik nem szemetelnek, nem zajonganak, nem rongálnak, hiszen általában a puszta emberi jelenlét is zavaró, például a ragadozómadarak számára. 

A már említett vállalkozó kedvű szakdolgozók megvizsgálhatnák, hogy a következtetéseimen túl milyen hatással bír a via ferrata a hazai sziklai élőhelyekre!

A Turul szobor és környéke

A fentiek fényében a vasalt utak tervezőinek, engedélyezőinek és használóinak érdemes lenne (újra?) átgondolni a via ferrata környezet- és természetvédelmi vonzatait. Mindenekelőtt fontos kérdés, hogy mennyi sziklafalat vehetünk el a természettől. Azt gondolom, hogy az ország 3 via ferrata pályát elbír (noha részemről egy sem lenne szükséges), mert van annyi alacsony természetességű sziklaformációnk, ahol ezt létre lehet hozni. A tervezők és az első lelkes kalandorok fantáziája, persze, azonnal megindult, hogy hová lehetne még vasalt utat installálni. Véleményem szerint ha terveznek a jövőben új pályákat, akkor azok létesítését legalább egy éves terepi felvételezés alapján elkészített környezeti hatástanulmánynak kell megelőznie, amely kiterjed az érintett területek élővilágára, és hasznosítja mind a külföldi szakirodalmi, mind a friss hazai tapasztalatokat. Sajnos a bakonyi pályák helyszínét nem ismerem. A tatabányai pálya területén viszont egy időben gyakran megfordultam, néha mostanában is, és tudom, hogy több védett növény- és állatfaj, valamint a fokozottan védett bajszos sármány élőhelye - volt eddig. Hogy ezek a tényezők mennyire jelentek meg a tervezésnél és az engedélyeztetésnél, nem tudom. Az is igaz, hogy a tatabányai területnél vannak lényegesen nagyobb természetvédelmi értékű sziklafalak a Gerecsében, így kisebb veszteséget jelent a Turul, mint pl. a Pisznice. (Abszurdum, és a természetvédelem porba tiprása lenne, ha egy Pisznice-kaliberű helyen vasalt út épülne...) De tudnunk kell, hogy a vasalt utak kiépítésével és üzemeltetésével az adott területen természeti értékek elvesztése várható. A Turulnál az illetékesek lemondtak bizonyos természeti értékekről (valamint a helybéli kerttulajdonosok megelégedettségéről is) a via ferrata érdekében. Ne értéktelen, haszontalan terepi objektumok használatba vételét lássuk ezért bennük!

Cikk a cserháti gyepek és parlagok vadméh-közösségeiről a Természetvédelmi Közleményekben

Azokat a hasznokat, amelyeket a természettől kapunk, ökoszisztéma szolgáltatásoknak nevezzük. Ökoszisztéma szolgáltatás például a tiszta levegő, a termőföld, vagy a pihenésre alkalmas zöld övezet, de ide sorolható a rovarok általi megporzás is, hiszen ez a haszonnövények termésképzéséhez elengedhetetlen.

A háziméh (Apis mellifera) a gazdasági és vadon élő növények fontos megporzója

A megporzásban kiemelkedő szerepet vállalnak a méhek. A méhkaptárakból jól ismert háziméh (Apis mellifera) mellett számos vadméhfaj is hozzájárul mind a gazdasági, mind a vadon élő növények beporzásához. A vadméhközösségek működése, a vadméhfajok egymás közti és a virágzó növényfajokkal alkotott kapcsolatai intenzíven kutatott témák világszerte, tudásunk mégis messze van még a teljestől ezen a téren.

A virágokban gazdag sztyepprétek jó méhlegelők

A napokban jelent meg a Szent István Egyetem Állattani és Állatökológiai Tanszéke munkatársaival közös közleményünk a cserháti vadméh-közösségek diverzitásáról. A téma Vaskor Dóra kutatási projektje, én a terepmunka és az adatelemzés terén vettem benne részt. Néhány kép a terepmunkáról:

Mintavétel közben

Földi poszméh (Bombus terrestris) és terjőkekígyószisz (Echium vulgare)

Egy Lasioglossum-faj kardos peremizsen (Inula ensifolia)

Háziméh (Apis mellifera) egyenes pimpón (Potentilla recta)

Kis termetű méhfaj nyúlánk sármán (Ornithogalum brevistylum)

A cikk hivatkozása és összefoglalója:

Vaskor D., Józan Zs., Lengyel A., Sárospataki M. (2015): Féltermészetes gyepek és parlagok méhközösségei és növény-megporzó kapcsolatai a Cserhátban. Természetvédelmi Közlemények 21: 383-394. PDF, a szám további cikkei elérhetők itt

Összefoglaló: Vizsgálatunkban parlagok és természetközeli állapotú cserháti gyepek növény-megporzó kapcsolatairól gyűjtöttünk adatokat 10 mintavételi területen. Hálós mintavétellel felvételeztük a méhek és virágzó növényfajok valószínűsíthetően megporzással járó viráglátogató kapcsolatait. 113 vadméhfajról gyűjtöttünk viráglátogatási adatokat, köztük 12 ritka, illetve közepesen ritka méhfajt, továbbá 5 védett poszméhfajt azonosítottunk. A méhek fajszámának alakulása követte a virágzó növényfajokét a vizsgált hónapokban. A méhek közösségszerkezetének változása összefüggésben állt a mintavétel időpontjával, azonban az élőhely típusával, így a zavartság mértékével nem. A legalább 10 egyeddel képviselt méhfajok táplálékspektrumát elemezve megállapítottuk, hogy a legszűkebb spektrummal rendelkező méhfaj is két virágzó növényfajt látogatott. Háziméhet (Apis mellifera) 41 növényfajon észleltünk, mely a leginkább generalista táplálékválasztású pollinátorként a virágzó fajok 36%-nak megporzásában vehetett részt.

Kulcsszavak: Cserhát, megporzás, parlag, száraz gyep, természetközeli, vadméh

Korábbi bejegyzéseim a cserháti szárazgyepek növényeiről elérhetők itt, itt és itt.