Özönnövény toplista

A biológiai invázió az ökoszisztémák működését legkomolyabban veszélyeztető tényezők közé tartozik. Az özönfajok elleni nemzetközileg összehangolt fellépést az Európai Parlament 2014-ben rendeletben szorgalmazta. A rendelet melléklete tartalmazza az Unió számára potenciális veszélyt jelentő inváziós fajok jegyzékét. Sajnálatos módon ebbe a jegyzékbe gyakorlatilag egyetlen olyan növényfaj sem került be azok közül, amelyek Magyarországon komoly károkat okoznak. A fajlista javítása, bővítése érdekében Exner Tamás erdőmérnök egy közvélemény-kutatást indított a Caltha természetvédelmi levelezőlistán arról, hogy a hazai természetvédők és botanikusok szerint melyek a legveszélyesebb hazai özönnövények. Az eredményt mellékelve az itt elérhető levélben hívta fel Dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter figyelmét a bővítés szükségességére. Az alábbiakban bemutatom a "toplista" első 10 helyezettjét, vagyis azt a 10 növényfajt, amelyek a hazai szakemberek szerint a legkomolyabb veszélyt jelentik a honi természeti értékekre, gazdaságra és a társadalomra. A kérdőívet 55-en töltötték ki, és akárhány fajt megnevezhettek. A fajnév melletti szám azt mutatja, hogy hányan jelölték az adott fajt a legveszélyesebb özönnövények közé. Rövid ismertetőt is mellékelek a fajokhoz, de ennél sokkal bővebben lehet róluk olvasni az Özönnövények I. (PDF) és II.  (PDF) könyvekben.

1. Cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa) - 53

Cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa)

Észak-Amerikából származó cserje vagy kisebb fa, amely elsősorban az Alföldön terjed, de kisebb-nagyobb mértékben országszerte jelen van már. Ártereken, vizes élőhelyeken különösen nagy, összefüggő tömegben lép fel, jelentősen átalakítva ezzel a jellemző életközösségeket, és akadályozva az erdészeti és vízügyi munkát. A természetes aljnövényzetet és a fásszárúak felújulását gátolja, kiszorítja az őshonos növényzetet.

2. Mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) - 50

Mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) tájidegen faültetvényen

Kelet-ázsiai eredetű fa. Főleg száraz és meleg termőhelyeken telepszik meg, ezzel gyakran veszélyeztet jó állapotú, sok ritka fajnak otthont adó sziklai élőhelyeket. Allelopatikus hatásával és árnyékolásával átalakítja a nyílt gyepi életközösségeket. Településeken utak és falak repedéseiben is megtelepszik, nehezen irtható gyomfa.

3. Magas és kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis) - 50

Aranyvesszőfajok (Solidago spp.) tömege egykori láprét helyén

Észak-amerikai eredetű fajok, amelyek dísznövényként kerültek Európába. Mára országszerte elterjedtek, főleg bolygatott nedves élőhelyeken, ártereken, erdőirtásokon, parlagokon lép fel hatalmas, összefüggő tömegben, de szárazgyepekben is sokfelé láthatóak telepei, illetve tájidegen faültetvények gyepszintjét is gyakran borítják. Bár gazdasági felhasználása sokrétű (mézelő, gyógynövény), virágpora sokakból allergiát vált ki.

4. Közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca) - 50

Közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca)

Észak-Amerikában őshonos faj. Az Alföldön, elsősorban a homokos talajú területeken mindenfelé gyakori. A bolygatás utáni felületeket gyorsan ellepve akadályozza azokon a természetközeli növénytársulások regenerációját. Tejnedve mérgező, de számos gyógyászati felhasználása is ismert. Jó mézelő növény, ugyanakkor nagy virágzó tömege elvonhatja a méheket haszonnövények (pl. napraforgó) megporzásától.

5. Japánkeserűfű-fajok (Fallopia sect. Reynoutria) - 50

Japánkeserűfű (Fallopia cf. japonica) levendulaültetvényen

Ebbe a csoportba két nehezen elkülöníthető faj (Fallopia japonica, F. sachalinensis) és hibridjük (F. × bohemica) tartozik. A szülőfajok Kelet-Ázsiából származnak, a hibrid Európában keletkezett. Üde szegélytársulások, árterek, de akár építkezési területek, parlagok vegetatívan terjedő, nehezen irtható gyomfaja. Árnyékolásával és allelopatikus hatásával kiszorít minden más növényfajt, egyfajú állományokat hoz létre. Az utak tönkretételével, patakmedrek eltömítésével komoly károkat okoz az infrastruktúrában. Gyógyászati és gasztronómiai felhasználásai ismertek.

6. Fehér akác (Robinia pseudacacia) - 46

Fehér akác (Robinia pseudacacia) térhódítása bolygatott gyepen

Észak-amerikai eredetű fafaj, amelyet XIX. században kezdtek nagy mennyiségben telepíteni, s azóta a legnagyobb borítású hazai fává vált. Elsősorban gyenge termőtalajú, alföldi és dombvidéki területekre ültetik. Az erdészek és a méhészek egyik legfontosabb haszonnövénye, ugyanakkor kiváló terjedőképessége miatt az ültetvényekről kiszökve szinte bármilyen, nem túl nedves, bolygatott élőhelyen megtelepszik és szinte kiirthatatlanná válik. Emiatt útszéleken, árokpartokon, erdőirtásokon, bolygatott gyepeken országszerte elterjedt. Állományaiban gyorsan átalakítja maga alatt a talaj összetételét, nitrogéntúlkínálatot idéz elő, ami csak néhány nitrogénigényes gyomfaj számára kedvező. Az őshonos fajoknál jóval kevesebb állatnak kínál táplálékot és búvóhelyet.

7. Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) - 43

Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

Észak-Amerikából származó, egyéves lágyszárú. Alapvetően egy pionír stratégiájú növény, amely mára az országban mindenütt elterjedt gyommá vált. Természetközeli állapotú növénytársulásokban általában nem marad fenn sokáig, mert gyenge kompetítor, viszont alkalmi bolygatások esetén bárhol megjelenhet. A legnagyobb kárt okozó gyomnövény szántóföldeken, emellett a legsúlyosabban allergén növényünk.

8. Zöld juhar (Acer negundo) - 41

Zöld juhar (Acer negundo)

Észak-amerikai származású, pionír jellegű fafaj. Elsősorban ártereken, vizes élőhelyeken hódít, de ruderális termőhelyeken is előfordul. Ártéri erdőkben az őshonos fafajok (füzek, nyárak) komoly konkurense, erősen gátolja az élőhely természetes fafajainak felújulását.

9. Kései meggy (Prunus serotina) - 40

Kései meggy (Prunus serotina)

Észak-Amerikából betelepített, többnyire alacsony növésű fafaj. Elsősorban gyenge termőképességű talajokon remélt tőle hasznot az erdészet Európa több országában, de a várakozásokat nem váltotta be, sőt, az ültetvényekről kiszabadulva sűrű cserjeszintet alakított ki egyéb erdőtípusokban is. Magyarországon elsősorban a homokos talajú területeken elterjedt, azon belül szinte mindenféle erdős és cserjés élőhelyen képes fertőzni. Akadályozza a természetes gyepszint és újulat kialakulását, kiszorítja a fényigényes fajokat.

10. Kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum) - 36

Kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum)

A Kaukázusból származó, 3-5 méter magasra növő évelő lágyszárú, amely dísznövényként került az európai botanikus kertekbe. Magyarországon elsősorban csapadékosabb területeken (Nyugat-Dunántúl, Magas-Bakony, Északi-középhegység) fordul elő, ahol erdőszegélyeket bolygatott gyepeket, útszéleket foglal el. Állományaiból erős árnyékolásával kiszorítja a fényigényes fajokat. A növény furanokumarinokban gazdag, ezért érintésre a bőrt hosszú időre fényérzékennyé teszi. Napfény hatására a bőr felhólyagosodik, és nehezen gyógyuló gyulladás alakul ki rajta.

Ezúton köszönöm Exner Tamásnak a felmérés elvégzését és az anyag rendelkezésemre bocsátását!

Magas tarackbúza (Elymus elongatus) Veresegyházon

Az előző télen Veresegyház külterületén, egy szántóföld és egy földút közti mezsgyén a magas tarackbúza (Elymus elongatus, szinoním nevei a The Plant List szerint itt) száraz kóróira bukkantam. A növényt igen jellegzetes virágzata és termete alapján akkor is sikerrel azonosítottam, de az állomány és a példányok tüzetesebb átvizsgálásához már nem voltak optimálisak a körülmények. Nemrég a feleségemmel virágozni láttuk a növényeket, így részletesebben szemügyre vehettem őket.

A magas tarackbúza 2 méteresre is megnő

Virágzata közelről

A magas tarackbúza akár 2 méter magasra is megnövő, zsombékokat képező pázsitfűfaj. A virágzata 10-30 cm hosszú, valódi kalász (a füzérkék közvetlenül a virágzati tengelyen ülnek). A füzérkék 5-12 virágból állnak, 12-25 mm hosszúak, gyakran kifelé görbülnek. A toklászok szálkátlanok, tompa csúcsúak. A levelek 2-5 mm szélesek, érdesek. Nyelvecskéje hártyásan felszakadozik. A többi hazai tarackbúzafajtól általában könnyen megkülönböztethető robusztus termete, zsombékos növekedése és ritkásan álló, nagy füzérkéi alapján.

Virágzata...

... és levélalapja

A magas tarackbúza a Földközi-tenger medencéjétől és Kelet-Európától a Kaszpi-tenger térségéig és az Arab-félszigetig őshonos, betelepítették Dél-Amerikába és Ausztráliába. Az első magyarországi adatai a XX. század második feléből származnak, és egészen 10 évvel ezelőttig az ismert hazai állományai egy kézen megszámolhatóak voltak. Ezek az adatok korábbi emberi behatás alatt álló, enyhén szikes gyepekből származnak az Alföldről, és esetükben vélelmezhető az faj természetes eredete, habár a témával foglalkozó botanikusok nézetei megoszlanak a kérdésről. A fajt ritkasága és sztyeppi jellege miatt védetté is nyilvánították (természetvédelmi értéke 5000 Ft). A XX. század végén az ipar potenciális energianövényként fedezte fel a magas tarackbúzát, és a 2000-es évek közepén többfelé megjelentek az országban a "Szarvasi-1 energiafű" néven jegyzett, alföldi és kelet-kaukázusi állományokból keresztezett fajta ültetvényei. Egy új fajta vagy hibrid termesztésének megkezdése egy új tájban mindig magában hordozza azt a kockázatot, hogy a termesztésből (szinte elkerülhetetlenül) kikerülő példányok kedvezőtlen hatást gyakorolnak a természetes élő és élettelen környezetre. Ez a gyanú az energiafű termesztésbe vonása kezdetén is fennállt, s azóta úgy tűnik, igazolást is nyert. Az utóbbi években az Alföldön egyre több helyen jelezték a magas tarackbúza új előfordulását, tartós megtelepedését, helyenként tömegessé válását. Igen valószínű, hogy ezek az új előfordulások az energiafű magjainak kiszóródásával jöttek létre, gyakran utak mentén. A "kivadult" energiafű természetközeli állapotú gyepekben, pl. az Alföldön tipikusan mezsgyéken fennmaradt löszgyepekben, is képes megjelenni, ezért invazív növénynek (vagy özönnövénynek) tekinthető. Az energiafű egy másik természetvédelmi veszélyt is hordoz: hozzájárulhat a magas tarackbúza esetlegesen őshonos állományainak genetikai leromlásához. A kivadulásra való hajlam és a genetikai szennyezés esélyének tükrében az eddig ismert előfordulások őshonossága is kétes megítélésű. A Flóraatlasz az első néhány adatot bizonytalan eredetűnek, az újabbakat adventív megjelenésnek tartja, az itt bemutatott lelőhely minden bizonnyal az utóbbiak közé sorolandó.

A Flóraatlaszban egy közép-dunántúli (nagyjából a Bársonyos tájegységhez sorolható) négyzet mellett az Alföld különböző részeiről vannak előfordulásai. A veresegyházi adat így a hazai elterjedés északnyugati peremére esik, a legközelebb a Kiskunságból és Jászságból írja a könyv. Az új adat egy most íródó florisztikai közleményben fog megjelenni.

FRISSÍTÉS: Olvasóim kiegészítései szerint az Elymus elongatus a Flóraatlaszban közöltnél már jóval szélesebb körben elterjedt.

Néhány irodalom a fajról

Bagi I. & Székely Á. (2006): Az Elymus elongatus (Host) Runemark, magas tarackbúza előfordulása a Kiskunság déli részén - a korábbi lelőhelyek rövid áttekintés. Botanikai Közlemények 93: 77-92. PDF

Clayton, W.D., Vorontsova, M.S., Harman, K.T. and Williamson, H. (2006 onwards). GrassBase - The Online World Grass Flora. http://www.kew.org/data/grasses-db.html, Elymus elongatus

Nótári K. & mtsai. (2011): A Szarvasi-1 energiafű (Elymus elongatus subsp. ponticus 'Szarvasi-1' energiafű) inváziója Szarvas környékén. NyME Kari Tudományos Konferencia, 2011. október 5., Konferenciakiadvány 255-259. oldal PDF

Kúszó szentperje - a hazai flóra egy félreismert faja?

A kúszó szentperje (Hierochloë repens (Host) Beauv., syn. Anthoxanthum repens (Host) Veldkamp) egy évelő, tarackos fűfaj. Bugavirágzatai kb. 40-70 cm magasságig nyúlnak. Az egész virágzat jellegzetesen fénylő sárgásbarna, viszonylag tömött, kb. 100-200 füzérke alkotja. A füzérkék 2-3 virágúak, a pelyvák nem hosszabbak a külső toklásznál, amelynek csúcsán legfeljebb 0.5 mm hosszú szálka található, vagy a szálka hiányzik. A levelek szürkések, 5-10 mm szélesek, kopaszak. A legfelső szárlevél legalább 20 mm hosszú.

A Hierochloë repens virágzata...

... ismét...

... felső szárlevele ...

... és füzérkéi

A növény sűrű, monodomináns állományokat képez, amelyek vegetatív állapotban hasonlítanak a Calamagrostis epigejos vagy a Bromus inermis tömegéhez, de tavaszi (március-április) virágzásakor igen jellegzetes a szürke levelek tömegéből felemelkedő aranyló bugák alkotta telep.

Terméses állománya tavasszal

A H. repens a néhány bizonytalan helyzetű taxont tartalmazó Hierochloë odorata fajcsoport tagja, azon belül viszont egy aránylag jól elváló faj (Wallnöfer 2007). A korábbi hazai irodalmak a H. odorata nevet alkalmazták a hazai állományokra (alkalmanként subsp. pannonica néven alfajként megkülönböztetve). Valójában az "igazi" H. odorata (vagyis H. odorata subsp. odorata) virágzata lazább, kevesebb füzérke alkotja, levélszíne zöldebb, pelyvái hosszabbak a külső toklásznál, amelyek szálkái hosszabbak 0.5 mm-nél (Penksza & Ruprecht 2002). Ez a faj cirkumpoláris elterjedésű, és főként a tajga zóna erdőszélein, irtásain, üde gyepeiben, mocsaras-lápos termőhelyein, útszélein fordul elő, Magyarországon valószínűleg nem él. Ezzel szemben a H. repens az eurázsiai sztyeppzóna homokterületeihez kötődik, elterjedésének nyugati határát a Morva-medencében éri el. Jellemző élőhelyei az erdőszéli, záródó növényzetű, száraz, gyakran jellegtelen fajösszetételű gyepek, erdei nyiladékok. Jellemzően bolygatott élőhelyeken fordul elő, ahol tömeges fellépésével invazív, vagy legalábbis erélyes kompetítor fajokra (pl. siskanádtippan) emlékeztetően viselkedik, egy lengyel cikk (Gęsiński & Ratyńska 2011) például potenciális özönfajként ír róla. A lakóhelyem (Veresegyház) környékén meglehetősen gyakori: ritkás faültetvények alatt, parlagokon, mezsgyéken sokfelé látni állományait, az M3 autópályán Szada és Mogyoród környékén járműből is észrevehető virágzáskor. Tatán egy legelőket elválasztó mezsgyén, illetve a Kiskunságban egy ritkás faültetvényben láttam. Országos szinten egyáltalán nem nevezhető gyakorinak. A Flóraatlaszban az adatok többsége a Kisalföld, a Gödöllői-dombvidék, a Pesti-síkság, a Tengelici-homokvidék, a Dorogi-medence, a Hernád és a Sajó völgye, valamint a Taktaköz térségekből való - ezek mindegyike homok alapkőzetű, alföldperemi vagy alacsony dombsági terület.

Vigyázat, spekuláció következik! A fentiek alapján úgy tűnik számomra, hogy a H. repens az erdőssztyepp övhöz, a homok alapkőzethez és az "átmenetileg fátlan" élőhelyeket kötődik. Az átmenetileg fátlan élőhelyek alatt azokat értem, amelyek képesek lennének ugyan fás növényzet fenntartására a talajadottságok és a vízellátottság szempontjából, de a környezeti háttértényezők, növényevők vagy valamilyen egyéb bolygatás miatt az mégsem alakult ki (még). Ilyenek például egy természetes erdőben időről időre kidőlő idős fák helyén keletkező "lékek", a legelő vadak által "fenntartott" gyepek, de ide érthetjük az emberi tevékenységek miatt fátlan élőhelyeket is. Érdekes, hogy az igazán száraz, nyílt gyepekben nem igazán fordul elő a faj. Ahol mégis nyíltabb gyepben (Festuca vaginata és Euphorbia seguieriana fajokkal együtt) fordul elő, ott pusztuló fenyőültetvény alatt, főleg adventív fajokkal cserjésedő gyepekről van szó. Természetközeli állapotú, szárazsága és tápanyagszegénysége miatt fátlan nyílt homokpusztagyepekben nem láttam még, emiatt gondolom, hogy nem az "elsődleges" gyepek faja nálunk. Ha esetleg az Olvasónak van tapasztalata a fajjal, örülnék, ha megosztaná velem.

Virágzó állománya egy szemétlerakó és egy akácos szomszédságában...

... és egy valószínűleg parlageredetű homoki gyepen, jellegtelen faültetvény tisztásán

Különös módon a korábbi hazai irodalmakban a faj "szigorúan" homoki jellege egyáltalán nem tükröződik, ehelyett gyakorlatilag az összes szerző (pl. Soó & Jávorka 1951, Soó 1973, Simon 2000, Király 2009) említ középhegységi előfordulásokat, valamint leggyakrabban üde gyepeket, erdőszegélyeket és száraz erdőket jelöl meg élőhelyéül. A hazai üde gyepek felvételezése során sehol nem találkoztam a fajjal. Erős a gyanúm, hogy arról van szó, hogy a ma már H. repens néven külön fajként kezelt növény előfordulásáról írtakat a H. odorata külföldi irodalmaiból vették át: a korábbi szerzők bizonyára a H. odorata előfordulási és élőhelyválasztási adatait általánosították a nálunk is előforduló, vele (tévesen) azonosnak vélt növényre, majd ezt az egymásra épülő művek kritika nélkül átvették.

forrás: grasstalk.wordpress.com

A H. repensről nem találtam olyan kultúrtörténeti feljegyzéseket, mint a H. odoratáról, de feltehető, hogy ebből a szempontból a két fajt nem különböztetik meg. Az illatos és a kúszó szentperje virágzata is édeskés illatú, ami magas kumarintartalmának köszönhető. Európában az illatos szentperjét vallásos szertartásokon elégették, illatos füstölőként használták, innen ered a neve. A kereszténységben Szűz Máriának ajánlott növényként használták liturgikus célokra, erre utal a nemzetség német neve: Mariengras, vagyis "máriafű". Észak-amerikai indiánok a földanya hajának tartják, és a belőle készített fonatoknak gyógyító, békét és szeretetet elősegítő erőt tulajdonítanak. A gyógyászatban kumarintartalom miatt véralvadásgátló gyógyszerek készítésére is használják. Nem utolsó sorban megemlítendő, hogy a H. odorata adja a közép-európai töményitalok (szerintem) egyik legjobbika, a lengyel Żubrówka sajátos zamatát - megízlelése botanikusoknak "kötelező"!

forrás: Wikipédia

Körkép a jövevényekről

Ha végignézzük az idei év élővilággal kapcsolatos híreit, akkor valószínű, hogy 2014-ben a legfigyelemfelkeltőbb témákat az adventív (jövevény-) növény- és állatfajok adták. Íme egy gyors lista a médiából, mely fajokra és hírekre gondolok elsősorban:

aligátorteknős (Chelydra serpentina), amely a hírekben tévesen keselyűteknősként szerepelt

fehér akác (Robinia pseudo-acacia)

harlekinkatica (Harmonia axyridis)

kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum)

spanyol csupaszcsiga (Arion lusitanicus)

tigrisszúnyog (Aedes albopictus)

ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

Ezek közül a többség nem először kap kiemelt figyelmet, hiszen a parlagfűnek pollentermelés (és ezért médiaszereplés) szempontjából minden évben szezonja van, az akác állandó téma a természetvédő, erdész és méhész berkekben és a harlekinkatica is maga mögött tudhat már néhány évet Magyarországon. A fenti hat példa tényleg csak a legfrissebbek közül való, s talán azt hihetnénk, az idegenhonos, behurcolt vagy betelepített fajok köre csupán a médiában is szereplő "celebfajokra" szorítkozik. Pedig ez egyáltalán nincs így, hiszen a magyar flóra kb. 2200 tagjának kb. harmada ún. újjövevény, vagyis 1494 után, emberi közvetítéssel megtelepedett faj. A következőkben bemutatok néhány növényt az élőhelyükkel, amelyek közül nem mind szerepel a hírekben, remélhetőleg nem is fog, de talán segítenek érzékeltetni, hogy a behurcolásokkal és betelepítésekkel mekkora mértékben átalakítottuk már a környező élővilágot. A fotókat a Budapest környéki agglomeráció északkeleti részén készítettem.

Az építkezési területek a behurcolt özönfajok tipikus megtelepedési pontjai
(a képen akác, selyemkóró, parlagfű és fehér libatop)

A tarvágások nyomán felszabaduló, nyílt talajfelszínt gyakran tömegével lepik el a behurcolt gyomok
(vadkender, parlagfű, betyárkóró, aranyvessző)

Bolygatott, homoki árvalányhajas gyepen hódít az akác és a selyemkóró

A selyemkóró gabonatáblákat is fertőz

Aranyvessző-tenger nedves élőhelyek feltörése után

A tájidegen fekete és erdeifenyő-ültetvények alatt alig alakul ki őshonos fajokból álló növényzet

Selyemkóró (Asclepias syriaca)
homokterületeink egyik legveszélyesebb özönfaja

Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

Kanadai aranyvessző (Solidago canadensis)

Magas aranyvessző (Solidago gigantea)

Erdei aggófű (Senecio sylvaticus), fenyőtelepítések alatt terjed, egyelőre nem gyakori
(az ország csapadékosabb részein őshonos, itt viszont természetes élőhely híján adventív)

Karcsú disznóparéj (Amaranthus powellii), útszéleken, szántókon tömeges

Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus)

Labodás disznóparéj (Amaranthus blitoides)

Mirigyes libatop (Chenopodium botrys), útszéleken, építkezéseken helyenként gyakori

Kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora), főleg szántókon gyakori

Mirigyes füzike (Epilobium ciliatum), üdébb termőhelyeken terjed

Rizsgyékény (Typha laxmannii), a mesterséges tavak, mocsarak faja

A fenti fajok mind távoli tájakról származnak, pl. a mirigyes libatop a Mediterráneumból, a kicsiny gombvirág Dél-Amerikából, az aranyvesszők Észak-Amerikából, a rizsgyékény Ázsiából vagy Kelet-Európából. Ami közös bennük, hogy emberi segítség nélkül talán soha nem jutottak volna el hozzánk. Vannak köztük haszonnövények, mint az akác, dísznövények, mint a rizsgyékény, és közvetlen haszonnal nem szolgáló gyomok, pl. a mirigyes füzike. Többen közülük komoly élőhely-átalakító képességgel bírnak, pl. az akác és a selyemkóró, míg mások fennmaradása az állandó bolygatáshoz kötött, természetvédelmi szempontból így közvetlen kárt ritkán okoznak, ilyen a mirigyes libatop.  Ami azonban közös bennük: mindannyian a természetközeli vegetáció leromlásával kapcsolatosan jelennek meg, akár ők maguk idézik elő azt az őshonos fajok kiszorításával, akár más, gyakran emberi bolygatást kísérnek.

A betelepedések és behurcolások, valamint azok "minősített" esete, a biológiai inváziók kérdése rendkívül sokrétű, rengeteg érdekességgel szolgáló téma, amelynek szakirodalma bőséges. Magyarországon a Mihály Botond és Botta-Dukát Zoltán által szerkesztett Özönnövények I. és II. című két kötet a legfontosabb, behurcolt, invazív növényekről nyújt átfogó ismertetőt. Ennél több fajt tárgyal Csiszár Ágnes műve, az Inváziós növényfajok Magyarországon. A biológiai inváziókról szóló friss kutatások nívós, nemzetközi folyóirata a Biological Invasions, de szinte bármelyik ökológiai, botanikai és zoológiai folyóiratban lehet találni jövevény- és özönfajokkal kapcsolatos cikkeket.