A mezőföldi löszgyepeken

Már két hete történt, de csak most jutottam el addig, hogy mutassak néhány fotót arról a terepi utunkról, amelyet néhány mezőföldi löszgyep mintavételezésére szerveztünk két szegedi kollégával, Bátori Zoltánnal és Tölgyesi Csabával. A Mezőföld az erdőssztyepp vegetációs zónába tartozik, amelyre a nyíltabb erdők és zárt szárazgyepek mozaikos előfordulása jellemző, itt eredendően erdős túlsúllyal. (Egy bejegyzés a kárpát-medencei lösztölgyesek osztályozásáról elérhető itt.) A tájegység sík területeit túlnyomó többségben szántók és faültetvények borítják, a természetesnek mondható erdőssztyepp vegetáció szinte kizárólag a tagoltabb felszínű völgyrendszerekben maradt fenn, de az erdőket jórészt ott is letermelték már. Mi most a gyepi komponensre voltunk kíváncsiak. (Horváth András cikke a Kitaibeliában a mezőföldi löszvegetációról: PDF)

A nagykarácsonyi löszvölgy

A belsőbárándi löszvölgy-rendszer (fotó: Bátori Zoltán)

Az általunk látott löszgyepek többsége az Euphorbio pannonicae-Brachypodietum pinnati társuláshoz sorolható, amelyet éppen erről a területről írtak le (Horváth 2002, 2010), és amely a későbbi szüntaxonómiai revíziókban (Illyés et al. 2007, 2009, Lengyel et al. 2016, blogbejegyzés) is egy stabilan elkülönülő, pannon elterjedésű típusnak bizonyult. Magas füvű, kétszikűekben gazdag gyep. Jellemző fajok a Brachypodium pinnatum, Festuca rupicola, Helictotrichon adsurgens, Euphorbia glareosa, Peucedanum alsaticum, Filipendula vulgaris, Teucrium chamaedrys, Thalictrum minus, Inula germanica, I. ensifolia, I. hirta, Seseli varium, S. hippomarathrum. A gyepek nagyrészt az egykori lösztölgyesek kivágása nyomán alakultak ki, a fenntartásukhoz gyakran kaszálás vagy legeltetés szükséges, de lehettek hasonló természetes állományok a lösztölgyesek tisztásain. A legtöbb állomány meredek völgyoldalakon található, ahol az erős kitettség a művelésbe vonást és a beerdősülést is megakadályozza. Itt olvasható egy nagyon jó írás a löszgyepek termőhelyeiről.

(fotó: Bátori Zoltán)

A mezőföldi löszgyepek egyik ikonikus faja a Belsőbárándon (és még az ország 5-6 pontján) élő, fokozottan védett tátorján (Crambe tataria). A hatalmas termetű, gömbszerű hajtásrendszert fejlesztő faj löszgyepi specialista, azonban szaporodásához bizonyos fokú bolygatás is szükséges. A növény "ördögszekér" módjára terjed, vagyis termésérés után az elszáradt hajtás a tövénél letörik, amit aztán a szél messzire görgethet. A termések borsónyi gyöngyre emlékeztető becőkék.

Tátorján (Crambe tataria) "ördögszekér"

Tátorján (Crambe tataria) termései

Szintén értékes növény még a borzas macskamenta (Nepeta parviflora), amit azonban nem találtunk, bár tudatosan nem is kerestünk. A löszgyepek "jó" faja még a szennyes ínfű (Ajuga laxmanni), amely már levirágzott, így nem volt túl látványos. Néhány fotó a további érdekes fajokról:

Magyar kutyatej (Euphorbia glareosa, syn. E. pannonica)

Hengeresfészkű peremizs (Inula germanica)

Gór habszegfű (Silene bupleuroides)

Magas kígyószisz (Echium italicum)

Csajkavirág (Oxytropis pilosa) termésben

Végül egy csapatfotó:

Jobbról balra haladva: sárga len (Linum flavum), Tölgyesi Csaba, Bátori Zoli és jómagam

Magas tarackbúza (Elymus elongatus) Veresegyházon

Az előző télen Veresegyház külterületén, egy szántóföld és egy földút közti mezsgyén a magas tarackbúza (Elymus elongatus, szinoním nevei a The Plant List szerint itt) száraz kóróira bukkantam. A növényt igen jellegzetes virágzata és termete alapján akkor is sikerrel azonosítottam, de az állomány és a példányok tüzetesebb átvizsgálásához már nem voltak optimálisak a körülmények. Nemrég a feleségemmel virágozni láttuk a növényeket, így részletesebben szemügyre vehettem őket.

A magas tarackbúza 2 méteresre is megnő

Virágzata közelről

A magas tarackbúza akár 2 méter magasra is megnövő, zsombékokat képező pázsitfűfaj. A virágzata 10-30 cm hosszú, valódi kalász (a füzérkék közvetlenül a virágzati tengelyen ülnek). A füzérkék 5-12 virágból állnak, 12-25 mm hosszúak, gyakran kifelé görbülnek. A toklászok szálkátlanok, tompa csúcsúak. A levelek 2-5 mm szélesek, érdesek. Nyelvecskéje hártyásan felszakadozik. A többi hazai tarackbúzafajtól általában könnyen megkülönböztethető robusztus termete, zsombékos növekedése és ritkásan álló, nagy füzérkéi alapján.

Virágzata...

... és levélalapja

A magas tarackbúza a Földközi-tenger medencéjétől és Kelet-Európától a Kaszpi-tenger térségéig és az Arab-félszigetig őshonos, betelepítették Dél-Amerikába és Ausztráliába. Az első magyarországi adatai a XX. század második feléből származnak, és egészen 10 évvel ezelőttig az ismert hazai állományai egy kézen megszámolhatóak voltak. Ezek az adatok korábbi emberi behatás alatt álló, enyhén szikes gyepekből származnak az Alföldről, és esetükben vélelmezhető az faj természetes eredete, habár a témával foglalkozó botanikusok nézetei megoszlanak a kérdésről. A fajt ritkasága és sztyeppi jellege miatt védetté is nyilvánították (természetvédelmi értéke 5000 Ft). A XX. század végén az ipar potenciális energianövényként fedezte fel a magas tarackbúzát, és a 2000-es évek közepén többfelé megjelentek az országban a "Szarvasi-1 energiafű" néven jegyzett, alföldi és kelet-kaukázusi állományokból keresztezett fajta ültetvényei. Egy új fajta vagy hibrid termesztésének megkezdése egy új tájban mindig magában hordozza azt a kockázatot, hogy a termesztésből (szinte elkerülhetetlenül) kikerülő példányok kedvezőtlen hatást gyakorolnak a természetes élő és élettelen környezetre. Ez a gyanú az energiafű termesztésbe vonása kezdetén is fennállt, s azóta úgy tűnik, igazolást is nyert. Az utóbbi években az Alföldön egyre több helyen jelezték a magas tarackbúza új előfordulását, tartós megtelepedését, helyenként tömegessé válását. Igen valószínű, hogy ezek az új előfordulások az energiafű magjainak kiszóródásával jöttek létre, gyakran utak mentén. A "kivadult" energiafű természetközeli állapotú gyepekben, pl. az Alföldön tipikusan mezsgyéken fennmaradt löszgyepekben, is képes megjelenni, ezért invazív növénynek (vagy özönnövénynek) tekinthető. Az energiafű egy másik természetvédelmi veszélyt is hordoz: hozzájárulhat a magas tarackbúza esetlegesen őshonos állományainak genetikai leromlásához. A kivadulásra való hajlam és a genetikai szennyezés esélyének tükrében az eddig ismert előfordulások őshonossága is kétes megítélésű. A Flóraatlasz az első néhány adatot bizonytalan eredetűnek, az újabbakat adventív megjelenésnek tartja, az itt bemutatott lelőhely minden bizonnyal az utóbbiak közé sorolandó.

A Flóraatlaszban egy közép-dunántúli (nagyjából a Bársonyos tájegységhez sorolható) négyzet mellett az Alföld különböző részeiről vannak előfordulásai. A veresegyházi adat így a hazai elterjedés északnyugati peremére esik, a legközelebb a Kiskunságból és Jászságból írja a könyv. Az új adat egy most íródó florisztikai közleményben fog megjelenni.

FRISSÍTÉS: Olvasóim kiegészítései szerint az Elymus elongatus a Flóraatlaszban közöltnél már jóval szélesebb körben elterjedt.

Néhány irodalom a fajról

Bagi I. & Székely Á. (2006): Az Elymus elongatus (Host) Runemark, magas tarackbúza előfordulása a Kiskunság déli részén - a korábbi lelőhelyek rövid áttekintés. Botanikai Közlemények 93: 77-92. PDF

Clayton, W.D., Vorontsova, M.S., Harman, K.T. and Williamson, H. (2006 onwards). GrassBase - The Online World Grass Flora. http://www.kew.org/data/grasses-db.html, Elymus elongatus

Nótári K. & mtsai. (2011): A Szarvasi-1 energiafű (Elymus elongatus subsp. ponticus 'Szarvasi-1' energiafű) inváziója Szarvas környékén. NyME Kari Tudományos Konferencia, 2011. október 5., Konferenciakiadvány 255-259. oldal PDF

Néhány érdekes növény a Cserhátból

Az alábbi összeállításban néhány olyan érdekesebb növényfajt mutatok be, amelyekre a Cserhát délnyugati részein találtam rá az elmúlt hetekben.

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

A Janka-sallangvirág faji különállására az utóbbi évek taxonómiai vizsgálatai világítottak rá (Molnár V. et al. 2012, Sramkó et al. 2012), korábban a hazai állományait a Krím-félszigetről leírt bíbor sallangvirághoz (H. caprinum) sorolták. A Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában elterjedt fajnak Magyarországon a Dunántúli-középhegység több pontján, a Naszály környékén és Baranyában vannak ismert előfordulásai. Rendszerint kissé bolygatott vagy pionír jellegű felszíneken, száraz gyepekben és erdőszegélyekben fordul elő. Fokozottan védett.

Zöldellő törpezanót (Chamaecytisus virescens)

Zöldellő törpezanót (Chamaecytisus virescens)

A selymes törpezanót alakkörébe (Chamaecytisus austriacus agg.) tartozó taxont korábban különböző neveken és különböző taxonómiai szinteken (varietas, alfaj, faj) említették. Több más problémás törpezanót mellett ezt a fonalat is Pifkó Dániel (2004) göngyölítette fel Magyarországon, javasolta a faji rangon történő megkülönböztetést, közölte a fajcsoport határozókulcsát és az elterjedési adatokat. Az Új Magyar Füvészkönyvben már megtalálható a faj, de a korábbiakból hiányzik, talán ennek is köszönhető, hogy még mindig egy viszonylag kevéssé ismert növénynek tekinthető a hazai botanikusok között. A Budai-hegységtől a Zemplénig fordul elő, főleg löszgyepekben, sztyeppréteken él, a Cserhátban sem ritka ezeken az élőhelyeken.

Hengeresfészkű peremizs (Inula germanica)

Löszgyep hengeresfészkű peremizzsel, zöldellő törpezanóttal és magyar kutyatejjel

Hengeresfészkű peremizs (Inula germanica)

Löszgyepek karakterfaja, előfordulási helyei többnyire maguk is értékes, védendő élőhelyek, ezért a faj is törvényes védelmet élvez.

Nyúlánk sárma (Ornithogalum brevistylum)

Nyúlánk sárma (Ornithogalum brevistylum)

A látványos küllemű nyúlánk sárma (vagy nyúlánk madártej) minden bizonnyal nem ritkasága miatt lett védett, ugyanis a jó állapotú szárazgyepek, sztyepprétek mellett bolygatott gyepekben, mezsgyéken és parlagokon is előfordul, helyenként tömegesen.

Ebtippan (Agrostis canina)

Ebtippan (Agrostis canina)

Ez a pázsitfű változó vízellátottságú, főleg láposodó réteken fordul elő. A Flóraatlasz szerint a Dunántúl nyugati részéről, az Északi-középhegységből (főleg a Mátrától keletre) és az Észak-Alföldről vannak adatai. A Cserhát Naszályhoz közeli részéről nem mutatja az előfordulását, ezért külön öröm számomra, hogy rátaláltam.

Sárga rezeda (Reseda luteola)

Sárga rezeda (Reseda luteola)

Közeli rokonához, a vadrezedához (Reseda lutea) hasonlóan útszéli gyomnövényzetben, néha legelőkön vagy szántókon fordul elő, de annál sokkal ritkább. Abból a flóratérképezési kvadrátból ennek a fajnak sem volt adata, ahol megtaláltam, de a Cserhát más részéről ismert.

Megint a cserháti szárazgyepekről

Az utóbbi hónapokban a blogolásra fordítható időt és ihletet a doktori értekezésem írására kellett szánnom. A hallgatásomat most egy rövid terepi beszámolóval töröm meg.

Egy, a szárazgyepek feldolgozását célzó elemzéshez adatgyűjtés céljából újra meglátogattam néhány cserháti területet (ld. még a tavalyi cserháti beszámolóimat itt és itt). A dombság nyugati része, Cserháthaláp, Magyarnándor, Terény települések környéke löszös alapkőzetű kiemelkedésekkel tagolt völgyrendszer. A terület klímazonális növényzetét tekintve a cseres-tölgyes övben helyezkedik el, eredeti vegetációja azonban a tagolt domborzat miatt igen változatos lehetett: a völgyekben üdébb erdők (főleg gyertyános-tölgyesek, de akár bükkösök is), a kiemelkedéseken melegkedvelő tölgyesek és tatárjuharos lösztölgyesek nőhettek az ember megérkezése előtt. A dombtetőkre és a délies domboldalakra jellemző nyíltabb tölgyesek cserjésekkel és gyepekkel mozaikosan fordulhattak elő. Ezek a száraz és nehezebben megközelíthető termőhelyek az ember számára csak legeltetésre és szőlőtermesztésre voltak alkalmasak, így a száraz tölgyesek jórészt megsemmisültek. A szőlőmezsgyék és különböző intenzitással legelt gyepfoltok viszont lehetőséget nyújthattak arra, hogy az eredeti löszgyepek egyes fajai fennmaradjanak.

A természetközeli gyepfoltok a dombtetőkön maradtak meg

Az általam meglátogatott gyepeket korábban intenzíven legeltették, ennek nyomán erodálódott a talaj termőrétege, a növényzet nyíltabbá és homogénné vált. A déli kitettségű, meredek domboldalakon helyenként most is omlások, kisebb löszfalak találhatók. A gyepekkel mozaikosan sokfelé borókabokrokat látni, amelyek árnyékolásukkal menedéket nyújthatnak a kiszáradást és legelést kevésbé tűrő növényeknek.

Degradált löszgyep szakállas csormolyával (Melampyrum barbatum)

Felszakadozott löszgyep a borókás tisztásán

Ezeken a túllegeltetett löszgyepeken egy jellegzetes, fajszegény, pionír és zavarástűrő fajok alkotta típus alakult ki, amely igazából természetvédelmi szempontból általában nem képvisel kiemelkedő értéket. A degradált állományok uralkodó fajai a szürke fenyérfű (Botriochloa ischaemum) és a zöld dárdahere (Dorycnium herbaceum), mellettük jellemző a sárga iglice (Ononis pusilla), a békalen (Linum catharticum), az egynyári cicó (Thymelaea passerina), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella) és a parlagi sármányvirág (Sideritis montana). Egykori legeltetésre utal a hengeres vasvirág (Xeranthemum cylindraceum) és a fehér tisztesfű (Stachys germanica) jelenléte.

Zöld dárdahere (Dorycnium herbaceum)

Sárga iglice (Ononis pusilla)

Parlagi sármányvirág (Sideritis montana)

Hengeres vasvirág (Xeranthemum cylindraceum)

Fehér tisztesfű (Stachys germanica)

A legeltetés felhagyása után azonban a vizsgált gyepeken is megindult az "igényesebb" fajok visszatelepülése, így elképzelhető, hogy a legelő rövid "pihentetése" után szép, fajgazdag állományok is kialakulhatnak belőlük. A legeltetés felhagyását jelzi például a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) és a kardos peremizs (Inula ensifolia) foltjainak terjeszkedése, és a háborítatlanabb foltokban fordul elő a kosborképű fürtösveronika (Pseudolysimachion orchideum), az ágas homokliliom (Anthericum ramosum) és a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon) is.

Tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum)

Kardos peremizs (Inula ensifolia)

Kosborképű fürtösveronika (Pseudolysimachion orchideum)

A dombok északi lejtőin elhelyezkedő, üdébb gyepeken a legeltetés nyomai kevésbé szembeötlőek, lehetséges, hogy ezeket kaszálták, de az is, hogy itt gyorsabban regenerálódik a növényzet. Jelenleg uralkodó rajtuk az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), a cérnatippan (Agrostis capillaris), a közönséges párlófű (Agrimonia eupatoria) és a csattogó szamóca (Fragaria viridis), előfordul a kis ezerjófű (Centaurium erythraea), a terebélyes harangvirág (Campanula patula), a zörgő kakascímer (Rhinanthus minor), a mezei perjeszittyó (Luzula campestris), a hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides), valamint több cserjefaj fiatal példányai, ami alapján valószínűsíthető, hogy egy mérsékelt tápanyagellátottságú dombvidéki kaszálórét lehetett, amelyen már látszanak a felhagyás nyomai.

Üde gyep az északias domboldalon

Cérnatippan (Agrostis capillaris)

Kis ezerjófű (Centaurium erythraea)

Közönséges párlófű (Agrimonia eupatoria)