Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alföld. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alföld. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. június 9., kedd

Új cikk a mocsári legeltetésről az AGEE-ben - avagy mit szeretek legjobban a főkomponens-analízisben?

Biró Marianna első-, Babai Dániel utolsószerzőségével, a Molnár Zsolt vezette Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoport tagjaival és kutatási partnereivel megjelent egy cikkünk a mocsári legeltetésről az Agriculture, Ecosystems & Environment nevű folyóiratban. A mocsarak ritka fajok és életközösségek formájában kiemelkedő természeti értékeket őriznek, mindeközben igen sérülékeny rendszerek is. Hagyományos és természetközeli használati módjuk a legeltetés, ezen keresztül viszont két érdekcsoport, a pásztoroké és a természetvédőké találkozik. Kettejük szemléletének összevetése, a lehetséges együttműködési és konfliktuspontok felderítése kulcsfontosságú a legeltetés mint a mocsári élőhelyek természetvédelmi célú kezelése szempontjából. A kutatásban azt vizsgáltuk, hogy három kárpát-medencei régió legeltetett mocsaraiban hogyan változnak bizonyos botanikai, természetvédelmi és legelőminőségi változók a legelésintenzitási grádiens mentén, továbbá mit tekintenek "jó" legelőnek a pásztorok és a természetvédelmi szakemberek. A három régió a Hortobágy, a Tőz folyó ártere a Partiumban (Románia), valamint a Bosut folyó ártere a Vajdaságban (Szerbia), az első kettőt marhával, utóbbi disznóval legeltetik. A vizsgálatba a kutatástervezéskor csöppentem bele, majd az adatelemzésnél vettem még benne részt. A terepmunkát a csapat többi tagja végezte. Ők egy nedvességi és legelésintenzitási grádiens mentén 90 cm átmérőjű mintakörökből álló transzektekben vettek fel növényzeti, természetvédelmi, valamint felszínborításra vonatkozó változókat, összesen 17-et. Ezek alapján később diverzitási és a növényzet szerkezetére vonatkozó mutatókat is számoltunk, ezek is a transzektek jellemzőiként szerepeltek. Emellett 15-15 pásztorral és természetvédővel interjús adatgyűjtést is végeztek azzal kapcsolatban, hogy az egyes változók különböző állapotairól mit gondolnak a maguk szempontjai alapján. A részletesebb módszertan természetesen a cikkben elérhető.

Szürkemarhával legeltetett mocsár a Hortobágyon (fotó: Molnár Zsolt)

Az elemzésekben a mintavételi egységek legeltségének mértéke szerepelt volna magyarázó változóként. Igen ám, de ilyet terepen nem lehet felvenni - a "legeltség" önmagában nem mérhető, hiszen a legelés egy jóval komplexebb jelenség a biomassza eltávolításánál. Egyrészt, a legelés többnyire szelektív, nem egyforma mértékben eszik a jószág minden növényfajt. Másrészt, az állat jelenléte taposással és trágyázással is jár, ami közvetlenül és a talajtulajdonságok megváltozása miatt közvetetten is hat a növényzetre. Ráadásul a különböző állatfajok (sőt, fajták) különbözőképpen legelnek. A pásztorok maguk osztályozták ugyan a legeltségi fok szempontjából a mintavételezett foltokat, de ez szubjektív, ráadásul ordinális skálájú változó, nem alkalmas kvantitatív elemzésre. A terepen dolgozó kollégák ezért kiválasztottak további, sokkal jobban számszerűsíthető indexeket, amelyek nyilvánvalóan korreláltak a legelési intenzitással. Ilyen volt például a talajon a taposott felszín százalékos borítása, a rágásnyomok gyakorisága a növényeken, valamint a növényzet alacsonyabb szintjeinek borítási aránya a felsőbb szintekéhez képest. Hogyan csináljunk ebből egyetlen, értelmes változót? Itt jön be a képbe a legegyszerűbb ordinációs módszerek klasszikus tankönyvi példája, a főkomponens-analízis (PCA, principal components analysis).

Diverz, legelt mocsárszél (fotó: Biró Marianna)

Az ordinációs módszerek lényege, hogy a sok változóval leírt mintánk teljes változatosságát megpróbáljuk minél kevesebb változóval minél nagyobb hatékonysággal leírni. Úgy is mondhatnánk, arra törekszünk, hogy a minta változatosságát minél kevesebb új, mesterséges változóba "sűrítsük", miközben legfeljebb jelentéktelen mennyiségű, vagy csak irreleváns információt veszítünk. Az új változók, az ordinációs tengelyek, a módszerek többsége esetén "fontossági" sorrendben vannak: az első magyarázza a legtöbb változatosságot, a második kevesebbet, stb. Elméletünk szerint a fontosabb tengelyek felfedik a mintában rejlő legfontosabb grádienseket. A tengelyek a módszerek többségénél ortogonálisak (függetlenek, térben derékszöget zárnak be). A főkomponens-analízis logikája, hogy az első ordinációs tengelyt (komponenst) úgy hozza létre, hogy az a lehető legnagyobb mértékű korrelációt mutassa az eredeti változókkal. A másodikat pedig úgy, hogy az eredeti változóknak az új változóval nem korreláló változatosságával korreláljon. A PCA-ról bőségesen lehet magyarul olvasni Podani (1997) könyvében, de főleg angolul sok más helyen is (Google segít). A lényeg, hogy a PCA-tól az alábbiakat kapjuk:
- koordináták minden objektumhoz az ordinációs tengelyeken (komponenseken);
- a tengelyek sajátértékei (ezek a "fontossági értékek", az összvariancia rájuk eső részei);
- az eredeti változók koordinátái;
- az eredeti változók hozzájárulásának méretéke az egyes tengelyekhez.

A PCA leggyakoribb alkalmazási módja, hogy az első két tengely függvényében ábrázolják az objektumok pontfelhőjét, és erre gyakran ráteszik a változókat is nyilak formájában. Mi emellett a módszer azon tulajdonságát használtuk ki, hogy az ordinációs tengelyek az eredeti változók olyan kombinációi, amelyek az összvarianciát a leghatékonyabban képezik le minél kevesebb tengelyen. Ebben az elemzésben azt feltételeztük, hogy a legelésintenzitási indexek varianciájának "közös" része, vagyis amivel mindannyian korrelálnak, jól leírja a tényleges legelési intenzitást. Kézenfekvő megoldásnak ígérkezett, hogy az indexekkel mint változókkal számoljunk egy PCA-t, és tekintsük az első komponenst a keresett legelésintenzitási változónak. Az így kapott változó átlaga 0, az erősen legelt mintaegységek pozitív, a kevésbé legeltek negatív értéket kaptak. Ez a változó 90% feletti arányban alátámasztotta a pásztorok által becsült legelési grádienst, csak annál jóval finomabb, numerikus skála használatát tette lehetővé. Az első PCA tengelyt már tudtuk használni egyéb regressziós és korrelációs vizsgálatokban a legelési intenzitás folytonos változójaként.
Amikor tehát több változóval írunk le egy nehezen megfogható jelenséget, grádienst, akkor érdemes az első, vagy akár (ha értelmezhető) az első néhány PCA tengelyt használnunk az eredeti változók helyett. Kedvelem ezt a megoldást, mert igen hatékonyan egyszerűsíti le a bonyolult mintákat kevés számú új változóra (a komponensekre), és emeli ki a "lényeget", amennyiben az eredeti változók között lineáris az összefüggés; a komponensek pedig új változókként szerepelhetnek bemeneti adatként további elemzésekben. Szintén jó olyankor, amikor a változóink eltérő, vagy valamilyen számunkra kedvezőtlen skálával rendelkeznek. Pl. Lhotsky et al. (2016) cikkünkben a fajok nominális skálán felvett, de részben ordinálisként is értelmezhető tulajdonságait (életforma-típusait) alakítottuk át egy egyévesektől hosszú életű évelőkig terjedő, folytonos skálára, amit aztán jóval rugalmasabban tudtunk használni az elemzésekben. Ebben a szerepében a PCA egy adattranszformációs módszernek is tekinthető. Érdemes tehát leporolni néha a jó öreg PCA-t, minden ordinációs módszerek ősatyját/ősanyját. :)
Az R-ben többféleképpen is el lehet érni, pl. a stats csomag princomp vagy prcomp függvényeivel, de a vegan csomag rda parancsa is PCA-t csinál, ha nem adunk meg magyarázó változót. Én az utóbbit szoktam használni.

Három ábra a PCA kapcsán a hortobágyi mintaegységekre. Magyarázat alább

Ábramagyarázat:
PCA biplot: így hívják azt, amikor az objektumokat és a változókat egyszerre ábrázoljuk az ordinációban. A két tengely az első két komponens (PC1, PC2). A kék körök a mintaegységek, a piros nyilak a változók, mellettük a nevük rövidítésével (rágottság, az alsó növényzeti szintek borítási aránya, valamint taposottsággal kapcsolatos indexek). A piros nyilak eléggé egy irányba mutatnak, ami arra utal, hogy pozitívan korrelálnak. Mind hegyesszöget zárnak be az első tengellyel, ez a vele való erős korrelációra utal.
Screeplot: ez mutatja meg az ordinációs tengelyek által magyarázott variancia mennyiségét, vagyis a tengelyek fontosságát. Látható, hogy az első tengely messze-messze fontosabb a többinél, gyaníthatóan ez "fogja meg" a tényleges legelési intenzitás grádiensét.
Harmadik ábra: itt összehasonlítom egy boxploton a legelésintenzitást mutató PC1 értékeit a pásztorok által becsült intenzitással. Az egyezés tökéletes.

Az elemezéseinkkel megmutattuk a növényzeti változók összefüggését a legelési intenzitással, valamint azt, hogy az egyes változókról mit gondolnak a pásztorok és a természetvédők. A kutatás fontos tanulsága, hogy nem volt olyan növényzeti változó, amelyet a két érdekcsoport kifejezetten ellentétesen ítélt volna meg. Mindkettejük számára kedvező jelenség volt például az alacsony növényzet: a pásztor szempontjából pozitív, hogy ebben az állat könnyebben mozog, a zsenge növények pedig jobb táplálékot adnak, a természetvédő számára pedig a nyíltabb talajfelszínen előforduló ritka, kompetícióra érzékeny fajok, valamint a talajon (vagy iszapon) táplálkozó madarak jelenléte kívánatos. A madarak jelenlétét egyébként a pásztorok is pozitívan ítélték meg, valószínűleg kulturális okokból. A védett és ritka fajok jelenléte a természetvédők számára (nyilvánvalóan) pozitív jelenség, míg a pásztorok számára közömbös. Az eredmények alátámasztják azt, hogy a hagyományos módon gazdálkodó ember és a természetvédők szempontjai egymást kiegészítve és erősítve segíthetik elő a természetközeli élőhelyek kedvező állapotának elérését, fenntartását.

Disznó által túrt iszapfelszín mételyfűvel (Marsilea quadrifolia) és tóalmával (Ludwigia palustris) a Bosutnál (fotó: Biró Marianna)


A cikk elérhetősége, összefoglalója (még három hétig ingyen olvasható):


Highlights

• Wetland habitat quality indicators of conservationists and herders were compared.
• Key indicators were tested along a gradient of ungrazed to heavily grazed sites.
• There were no key indicators where the two groups had opposing preferred trends.
• Vegetation height, shrub and litter cover decreased with grazing intensity.
• Forage grasses and frequency of rare mud species increased with grazing intensity.

Abstract

Wetland grazing by livestock, once widespread throughout Europe, is increasingly used in conservation management. To avoid conflicts and enable cooperation between wetland users and conservationists, habitat quality indicators relevant to both stakeholder groups would be useful. We aimed to identify which indicators of grazed wetland habitat quality are important to the two groups, and which are the preferred trends for these indicators along a grazing intensity gradient.
We conducted free listing interviews with 15 conservationists and 15 herders to identify the key indicators of well managed, extensively grazed wetland habitats. To check the practical ecological relevance of these indicators, vegetation surveys were performed along a gradient from ungrazed to heavily grazed stands (45 sites) in three countries: Hungary, Romania and Serbia.
Positive trends for herders included increases in useful forage grasses and decreases in tall-growing marsh species; for conservationists, increases in wetland birds, protected and threatened plant species, habitat heterogeneity, and patches of open vegetation were all positive. Grazed marshes had lower vegetation cover and height, less litter cover and fewer shrubs. The proportion of open surfaces and the frequency of rare mud species and protected species increased along the grazing intensity gradient. As grazing intensified, 73% of the 15 vegetation attributes assigned to the indicators changed in a ‘positive’ direction, half of them significantly, showing the benefits of extensive but patchy heavy grazing.
Despite differences in perceived benefits, there were no opposing preferred trends for any of the studied indicators, so patchy, occasionally and locally intense or heavy wetland grazing by livestock in these landscapes was beneficial for herding and conservation alike. In the situation of mosaic-like, carefully herded extensive grazing, there was no trade-off between conservation management and utilisation.

Graphical abstract

forrás: Agriculture, Ecosystems & Environment



2017. július 11., kedd

A mezőföldi löszgyepeken

Már két hete történt, de csak most jutottam el addig, hogy mutassak néhány fotót arról a terepi utunkról, amelyet néhány mezőföldi löszgyep mintavételezésére szerveztünk két szegedi kollégával, Bátori Zoltánnal és Tölgyesi Csabával. A Mezőföld az erdőssztyepp vegetációs zónába tartozik, amelyre a nyíltabb erdők és zárt szárazgyepek mozaikos előfordulása jellemző, itt eredendően erdős túlsúllyal. (Egy bejegyzés a kárpát-medencei lösztölgyesek osztályozásáról elérhető itt.) A tájegység sík területeit túlnyomó többségben szántók és faültetvények borítják, a természetesnek mondható erdőssztyepp vegetáció szinte kizárólag a tagoltabb felszínű völgyrendszerekben maradt fenn, de az erdőket jórészt ott is letermelték már. Mi most a gyepi komponensre voltunk kíváncsiak. (Horváth András cikke a Kitaibeliában a mezőföldi löszvegetációról: PDF)

A nagykarácsonyi löszvölgy
A belsőbárándi löszvölgy-rendszer (fotó: Bátori Zoltán)

Az általunk látott löszgyepek többsége az Euphorbio pannonicae-Brachypodietum pinnati társuláshoz sorolható, amelyet éppen erről a területről írtak le (Horváth 2002, 2010), és amely a későbbi szüntaxonómiai revíziókban (Illyés et al. 2007, 2009, Lengyel et al. 2016, blogbejegyzés) is egy stabilan elkülönülő, pannon elterjedésű típusnak bizonyult. Magas füvű, kétszikűekben gazdag gyep. Jellemző fajok a Brachypodium pinnatum, Festuca rupicola, Helictotrichon adsurgens, Euphorbia glareosa, Peucedanum alsaticum, Filipendula vulgaris, Teucrium chamaedrys, Thalictrum minus, Inula germanica, I. ensifolia, I. hirta, Seseli varium, S. hippomarathrum. A gyepek nagyrészt az egykori lösztölgyesek kivágása nyomán alakultak ki, a fenntartásukhoz gyakran kaszálás vagy legeltetés szükséges, de lehettek hasonló természetes állományok a lösztölgyesek tisztásain. A legtöbb állomány meredek völgyoldalakon található, ahol az erős kitettség a művelésbe vonást és a beerdősülést is megakadályozza. Itt olvasható egy nagyon jó írás a löszgyepek termőhelyeiről.




(fotó: Bátori Zoltán)



A mezőföldi löszgyepek egyik ikonikus faja a Belsőbárándon (és még az ország 5-6 pontján) élő, fokozottan védett tátorján (Crambe tataria). A hatalmas termetű, gömbszerű hajtásrendszert fejlesztő faj löszgyepi specialista, azonban szaporodásához bizonyos fokú bolygatás is szükséges. A növény "ördögszekér" módjára terjed, vagyis termésérés után az elszáradt hajtás a tövénél letörik, amit aztán a szél messzire görgethet. A termések borsónyi gyöngyre emlékeztető becőkék.

Tátorján (Crambe tataria) "ördögszekér"

Tátorján (Crambe tataria) termései

Szintén értékes növény még a borzas macskamenta (Nepeta parviflora), amit azonban nem találtunk, bár tudatosan nem is kerestünk. A löszgyepek "jó" faja még a szennyes ínfű (Ajuga laxmanni), amely már levirágzott, így nem volt túl látványos. Néhány fotó a további érdekes fajokról:

Magyar kutyatej (Euphorbia glareosa, syn. E. pannonica)

Hengeresfészkű peremizs (Inula germanica)

Gór habszegfű (Silene bupleuroides)

Magas kígyószisz (Echium italicum)

Csajkavirág (Oxytropis pilosa) termésben
Végül egy csapatfotó:

Jobbról balra haladva: sárga len (Linum flavum), Tölgyesi Csaba, Bátori Zoli és jómagam

2014. szeptember 2., kedd

XXII. MÉTA-túra (Vajdaság és Kelet-Szerbia)

A MÉTA-túra egy botanikai és tájökológiai terepgyakorlathoz hasonlítható kirándulás vagy "terepi konferencia", amely a nevét a Magyarország növényzeti örökségét felmérő MÉTA (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa) program után kapta. A túra résztvevőit helyi szakértők kalauzolják egy-egy kiválasztott tájegységen, bemutatva annak növényzeti értékeit, jellegzetes élőhelyet, tájhasználati módjait. Közben lehetőség nyílik szakmai eszmecserére, a látottak-hallottak megvitatására. Idén augusztusban másodszor vettem részt MÉTA-túrán, és sajnos valószínű, hogy többre már nem lesz lehetőségem, mivel a túrasorozatnak ez a 22., egyben az utolsó része volt. Utunk Szerbiába vezetett, ennek a rövid összefoglalója következik az alábbiakban.

A teljes bejárt utunk (az útvonalért hála Molnár Péter Pálnak!):





Augusztus 23. - 1. nap
Újvidék közelében találhatóak az ún. "római sáncok" (bővebben itt és itt), amelyeket feltehetően a 3. században építettek a római uralkodókat szolgáló szarmata törzsek Pannonia provincia védelme érdekében az egyéb szarmata és germán törzsek ellen. A környéket ma (és már régóta) leginkább szántók borítják, ám a közülük kiemelkedő sánc megőrizte a tájra eredetileg jellemző löszgyepek és cserjések fajait, pl. taréjos búzafű (Agropyron pectinatum), ezüstös törpezanót (Chamaecytisus austriacus), csepleszmeggy (Cerasus fruticosus), törpemandula (Amygdalus nana), buglyos kocsord (Peucedanum alsaticum), hengeres peremizs (Inula germanica), Bieberstein-gyújtoványfű (Linaria biebersteinii) és még sok egyéb.

Löszgyep és sztyeppcserjés a római sáncon

A közelben található a Tarcal-hegység vagy Fruska Gora, amely egy változatos kőzettani felépítésű, lábain lösszel fedett középhegység. Ide a vegyes lombkoronájú (Quercus cerris, Qu. frainetto, Qu. petraea, Qu. pubescens, Qu. virgiliana, Fraxinus ornus, Tilia tomentosa), szubmediterrán erdők miatt látogattunk. A lágyszárúak szintjében olyan fajok köszöntek vissza, mint a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a lónyelvű csodabogyó (R. hypoglossus), az illatos hunyor (Helleborus odorus), a májvirág (Hepatica nobilis), a liánok közül pirítógyökér (Tamus communis) - akár a Mecsekben.

Augusztus 24. - 2. nap
A napot a Temes folyó árterén, hagyományos használati módú, szikes legelőkön kezdtük. Néhány évtizede-évszázada ez az élőhelytípus az Alföld (trianoni) magyarországi részén is gyakorinak számíthatott, mára azonban jelentősen megritkult. Itt főleg a szikes iszapnövényzet fajai érdekeltek minket, pl. a karcsú bajuszpázsit (Crypsis alopecuroides), az egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides), a fakó libatop (Chenopodium glaucum) és a sziki budavirág (Spergularia salina).

Temes-ártér
Egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides)

A következő, hosszabb állomás már a Delibláti-homokpusztán volt, amely a Temes és a Duna mellékén lerakódott homok áthalmozásával kialakult, buckás homok- és löszhátság. A nyáras-borókás erdőssztyepp-növényzetben elsősorban a buckaközi kékperjés-serevényfüzesek, a buckaközi láprétek és az ebből kiemelkedő, szárazabb, de a Kiskunságban megszokottnál zártabb sztyepprétek kötötték le figyelmünket, olyan fajokkal, mint a bibircses vértő (Onosma pseudarenaria) vagy a gyíkhagyma (Allium angulosum).

Nyáras-borókás homoki erdőssztyepp
Bibircses vértő (Onosma pseudarenaria)

A homokvidék egy másik részéről pompás kilátást élvezhettünk.

Zárt gyepű homokbuckák
Az utolsó állomásunk Palánk (Banatska Palanka) község mellett volt, ahol ritka iszapnövényeket láthattunk, különös tekintettel a Fimbristylis bisumbellata palkaféle egyetlen ismert szerbiai állományára.

Fimbristylis bisumbellata
Őszi palka (Cyperus serotinus)

Augusztus 25. - 3. nap
Az egész napot a Delibláton töltöttük. Az első célunk a (legalább részben a legeltetés miatt) fákkal csak szórványosan borított, festői tájképet adó löszvölgyrendszer volt. Ezután olyan homoki erdőssztyepp-maradványokat látogattunk meg, amelyek méretben, természetességben és fajgazdagságban az egész Kárpát-medencében kiemelkedőek. A terület ritkaságai közül a homoki ernyőke (Rindera umbellata) és az Allium denudatum hagymafaj már kevésbé látványos, terméses formáját öltötte, viszont a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus) virágzott. A túra idején látványos, legelőkön gyakori, ugyanakkor bonyolult taxonómiájú gyapjasfészkű aszatok (Cirsium sectio Eriolepis) gyakran feladták a leckét határozásban itt és a túra későbbi részein is, így a faji szintű megnevezéstől most tartózkodom. (Egy magyar cikk a témában.)

Löszvölgyek a Delibláton
Cirsium sectio Eriolepis
Homoki erdőssztyepp
Homoki ernyőke (Rindera umbellata) termésben
Gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus)

Augusztus 26. - 4. nap
A nap nagy része buszozással telt, melyet két nagyobb kiszállással szakítottunk meg. Először a Karas folyó menti löszplató legelőit vettük szemügyre, itt néhány tő őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis) is borzolta a kedélyeket.

Őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis)

A második megállónk már Nis város szomszédságában volt, ahol egy szántók közé ékelődő szikes folton jártunk. A vaksziket a tengerparti bárányparéj (Camphorosma monspeliaca), a Magyarországon honos bárányparéj (C. annua) évelő testvérfaja uralta. Említésre méltó ritkaság volt a balkáni csillagvirág (Scilla paratheticum). A környező szántók gyomfajai közül tömeges a vándorvirág (Helminthia echioides), a sáfrányos imola (Centaurea solstitialis), a kétszínű tátika (Kickxia spuria), a cseplesztátika (K. elatine).

Sóvirágos szikes
Tengerparti bárányparéj (Camphorosma monspeliaca)
Balkáni csillagvirág (Scilla paratheticum)

Augusztus 27. - 5. nap
Egész napos túrát tartottunk a Balkán-hegységben (Stara Planina). Először Szerbia legmagasabb csúcsa, a 2169 méter magas Midžor meghódítására indultunk. A kicsivel 1500 méteres tszf magasság feletti, de még mindig bükkös zónában lévő szállásunktól gyalog indultunk, s csakhamar, kb. 1700-1800 métertől, teljesen fátlan zónában haladtunk. A fenyves zóna változó szélességű volt, nagyrészt (bár nem kizárólagosan) telepített lucosokat láttunk. A lucosok helyenként borókásban folytatódtak, de sokfelé közvetlenül az alhavasi gyepekkel és törpecserjésekkel voltak határosak. A sziklakibúvásokon mindenütt szárazságtűrő, szukkulens növényzetet találtunk. A növényzeti zonáció tehát a klasszikus, tankönyvi minta mellett erősen magán hordozta a tájhasználat nyomát, s ez főként a gyepek (legelők) nagy kiterjedésén mutatkozott meg. Az antropogén hatás ellenére számos balkáni bennszülött fajhoz volt szerencsénk, pl. a Gentianella bulgarica tárnicskafaj, az elevenszülő kövirózsa (Jovibarba heuffelii), a Bruckenthal-hanga (Bruckenthalia spiculifolia), Verbascum longifolium ökörfarkkóró, Cirsium candelabrum aszat és a nyelvlevelű cickafark (Achillea lingulata). A hegység jellegzetes állatai közül többen láttak keresztes viperát (Vipera berus) és havasi lilét (Charadrius morinellus).

A 'Babin zub' nevű sziklaformáció
Verbascum longifolium
Cirsium candelabrum
Allium carinatum subsp. pulchellum
Elevenszülő kövirózsa (Jovibarba heuffelii)
Gentianella bulgarica, fehér változat
Fecsketárnics (Gentiana asclepiadea)
Havasi legelő aszattal
A Midžor felé
A gerinctől lefelé már Bulgária

Sötétedés előtt még maradt egy kis időnk meglátogatni egy tőzegláp maradványait. Az egykor nagy kiterjedésű láp hosszútávú sorsát egy szálloda megépítése pecsételte meg, néhány, csurgó vizes, tőzegmohás folt azonban még mindig fellelhető, benne olyan fajokkal, mint a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), a tőzegboglár (Parnassia palustris), a töviskés sás (Carex echinata) és az impozáns skarlátvörös gyömbérgyökér (Geum coccineum). A víztől kicsit távolabb kékperjés láprétek maradtak meg, a kiemelkedéseken pedig ingadozó vízellátottságú, kiszáradó gyepek, endemikus Janka-liliommal (Lilium jankae).

Skarlátvörös gyömbérgyökér (Geum coccineum)
Kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) virágzata
Kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) rovarfogó levelei
Töviskés sás (Carex echinata)
Tőzegboglár (Parnassia palustris)
A jobb sorsra érdemes láp

Augusztus 28. - 6. nap
A Stara Planina egy másik részére, a Ponor karsztfennsíkra indultunk, 1400-1500 m körüli magasságba. Az út gyalogos része Dojkinci faluban kezdődött, innen kapaszkodtunk fel egy bükkösön, majd félszáraz gyepeken és üde irtásréteken keresztül a fennsík legelőire. A fennsíkon egy mély karsztvápa húzódik, az alján patakkal, melyet lápi magaskórós kísér. A karsztvápa egyik végén sziklafal és kétnyílású barlang található, benne bővizű patakkal - ennek a geológiai jelenségnek a neve általánosságban is ponor. A terület botanikai érdekességei közül megemlítendő a szárazabb gyepekből a Kotschy-imola (Centaurea kotschyana), üdébb gyepekből a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a nagy területen domináns bunkós csenkesz (Festuca paniculata) csenkesz, a barlang bejáratánál pedig a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica).

Buglyos szegfű (Dianthus superbus)
Kotschy-imola (Centaurea kotschyana)
A karsztvápa a fennsíkon
A barlang bejárata
Hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica)

Augusztus 29. - 7. nap
A hazaút közben megálltunk egy sziklás szurdokban, ahol endemikus szerb ramonda (Ramonda serbica), Lamium garganicum árvacsalán, sárgás habszegfű (Silene flavescens) és pikkelypáfrány (Asplenium ceterach) nőtt egyetlen sziklán.

Szerb ramonda (Ramonda serbica)

Lamium garganicum

Emlékezetes és sok szakmai tapasztalattal szolgáló túra volt. A MÉTA-túrák lezárultával elveszett egy rendszeresnek mondható alkalom, ahol a "befutott" hazai botanikusok, pályakezdők és laikus érdeklődők közös kirándulások bővíthették a növényzetre, a növényfajokra és a pannon tájra vonatkozó ismereteiket, "in situ" eszmecserét folytathattak terepen. Az efféle programok iránti igény mindig is jelen volt a szakmai körökön belül, ezért remélem, nem maradunk hasonló lehetőség nélkül.

A többi résztvevő képei itt láthatóak.