Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mintavétel. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mintavétel. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 13., hétfő

Gondolatok a minimiarealról és a fajszám-terület összefüggésről

Az ökológia egyik alapvető törvényszerűsége, hogy a tér minél nagyobb szeletét vonjuk be vizsgálatunkba, annál több fajt találunk - ez az ún. fajszám-terület összefüggés. A jelenség mai szemmel könnyen trivialitásnak tűnhet, ugyanakkor a mintavételre, illetve a diverzitási elemzések eredményeire és értelmezhetőségére gyakorolt következményei miatt a XX. század eleje óta ilyen vagy olyan formában folyamatos szakmai diskurzus tárgya.

Már a klasszikus cönológia első képviselői is felismerték, hogy ahhoz, hogy a növényzetről összehasonlítható adatsort kapjunk, a mintavételünket egységesítenünk kell a mintaméret tekintetében (is), vagyis célszerű egy vegetációtípuson belül mindig ugyanakkora mintanégyzetet használni. De vajon mekkora legyen pontosan a mintanégyzet? Az optimális mintanégyzetnek több feltételt kell teljesítenie:

1. Akkorának kell lennie, amelyben a fajok nagy részét a felvételező teljesíthető idő alatt megtalálja, a fajok tömegességére aránylag pontos becslést tud adni.

2. Legalább akkorának kell lennie, amekkora területen az állomány belső változatossága "kiátlagolódik". A növényzetben vannak különböző méretű foltok a növények térben korlátozott megtelepedésének és növekedésének, jellegzetes bolygatási formáknak, a környezeti változók (pl. mikrodomborzat, talajadottságok) mozaikosságának köszönhetően. Ideális esetben ez az állományon belüli heterogenitás nem okoz különbséget a mintaegységek összehasonlításában, mert minden mintaegység ugyanolyan belső heterogenitást mutat. Például zsombéksásos növényzetben vannak kiemelkedő zsombékok, amelyeket a sásfaj alkot, köztük pedig mélyebb semlyékek, amelyekben akár állhat a víz, és vízinövények élhetnek. Akkor járunk el helyesen, ha olyan méretű felvételeket készítünk, amelyek egyaránt tartalmazzák a zsombékon és a semlyéken élő növényfajokat, így az élőhelyre jellemző mozaikosságot reprezentálják.

3. Legfeljebb akkorának kell lennie, amekkora léptékben a növényzetnek egy részlete egyöntetű állományként reprezentálható. Például, sziklakibúvásos élőhelyeken igen változó mélységű talajréteg halmozódik fel. Sziklapárkányokon, ahol kicsivel több a talaj, akár kisebb fák vagy cserjék is megtelepedhetnek, máshol csak lágyszárúak (és fél- vagy törpecserjék). A sziklagyepek legnagyobb kiterjedése gyakran csak néhány négyzetméter, mert ekkora terület az, ahol éppen a lágyszárúak uralta növényzetnek megfelelőek az adottságok, rögtön mellette mélyebb talajon kezdődhet már egy cserjés, vagy éppen a kopár sziklafelszín. Ilyenkor nem érdemes nagyobb mintanégyzetet használni, mint amekkora az élőhelytípus jellemző foltmérete.

A cönológia tudományának megalapozói igyekeztek objektív módszereket bevezetni az optimális kvadrátméret megállapítására. Braun-Blanquet felfedezése szerint egy bizonyos terület felett új fajt már nem találni az adott állományban. Később úgy fogalmazott, hogy a fajszámot a terület függvényében ábrázolva a görbe ellaposodásának helye adja meg ezt a kitüntetett területet, amit minimiareal, minimal area, minimum area, minimarea neveken is hívunk. Ennek megállapításához egy közös sarokpontból kiinduló térsorozati mintavételt kell végeznünk, majd a fajszámot a kvadrátméret függvényeként ábrázolnunk. A minimiarealt és a rá jellemző fajszámot a társulásra jellemző paramétereknek tekintette, amelyek megadják, hogy mekkora terület és hány faj szükséges a társulás "optimális kifejlődéséhez". A minimiareal elméletét sokan tovább finomították, például határértékeket adtak meg arra nézve, hogy mekkorára kell csökkennie a fajszámnövekedésnek ahhoz, hogy "ellaposodásnak" lehessen tekinteni. Megint mások a konstans (80% feletti gyakoriságú) fajok számát tekintették mérvadónak, vagy az azonos méretű kvadrátok közti szimilaritások változását. A hazai tankönyvekben gyakran az szerepel, hogy a "társulásra jellemző" vagy a "társulás szempontjából fontos" fajok számának változását kell figyelnünk a terület függvényében. Kevey (2008) jókora (bár közel sem teljes) irodalmi áttekintést nyújt, valamint beszámol saját minimarea-vizsgálatairól.

A minimalarea megállapításának klasszikus módja
forrás: scielo.br

A minimiareal elméletének pontosabb megértéséhez tudni kell, hogy a fogalom a klasszikus cönológia alapvetésének idején született, amikor a cönológia még más paradigmákat követett, mint ma. Az osztályozás mint intellektuális tevékenység hasonlósága miatt erősen kereste a taxonómiával való párhuzamot. A növénytársulásokat jól szervezett organizmusoknak tekintette, amelyeknek az építőkövei a fajok. Egy növénytársulás dokumentálása ezért nem egy statisztikai mintavétel volt, hanem a társulás egy állományának a minél inkább teljes körű leírása. Az ebben a szellemben íródott tankönyvek szerint a cönológiai felvételezéskor a fajok tömegességi viszonyai mellett még olyan jellemzőket is fel kell jegyezni a terepen, mint a fajok társulásképessége (szociabilitása), amely azt jelenti, hogy az adott faj a társulásban szálanként vagy csoportosan fordul elő, illetve az életképessége (vitalitása), amely arra vonatkozik, hogy az adott faj mennyire képes végigélni a teljes életciklusát. Ma ezekkel már külön tudományágak foglalkoznak, de akkoriban még nem határolódtak el ennyire. Ahogyan a taxonómia is az egészséges, fejlett egyedek leírását veszi alapul, a klasszikus cönológia is az "optimális kifejlődésű" állományokra koncentrált, optimálisnak pedig azt tekintette, amelyben az élőhelyre valamilyen a priori információ alapján jellemzőnek vélt fajok előfordulnak. A jó dokumentáltság sok "odavaló" faj megtalálását jelentette. Emiatt azonban a klasszikus szellemben gyűjtött felvételek sajátos, statisztikailag nehezen értékelhető képet festenek a növénytársulások diverzitásáról (Chytrý 2001).

Ha jól értem a "modern" cönológiát, akkor az a növénytársulásokat térben ismétlődő, időben többé-kevésbé állandó egységekként kezeli, amik nagy mennyiségű növényzeti minta statisztikai elemzése során rajzolódnak ki. A cönológiai felvételeket térben korlátozott területről, egy időpontban gyűjtött fajabundancia adatoknak tekinti, amelyeket a terepen felvett vagy utólag csatolt háttérváltozók egészíthetnek ki. A legfontosabb információt azonban a fajok jelenlétei és tömegességei jelentik. A társulást nem organizmusnak tekinti, hanem egy olyan fajösszletnek, amely kialakulásában biogeográfia, tájtörténet, környezet által és biológiailag meghatározott, valamint véletlen tényezők is szerepet játszanak. Nem tagadja tehát a fajok "összecsiszolódását", a fajok közti interakciók magasabb szerveződési szinten való megnyilvánulását, de ezt csak egynek, és nem feltétlenül a legfontosabbnak tartja a közösséget formáló erők közül. Mivel széleskörű összehasonlítás szükséges a növénytársulások elkülönítéséhez, a mintavétel, így a kvadrátméret megkötöttsége a korábbinál fontosabb; ugyanakkor az nem olyan fontos igény, hogy olyan állományt reprezentáljunk, amely valóban közel áll az a priori ideálhoz. Bízik abban, hogy a nagy adatmennyiségből majd kirajzolódik az, ami tényleg tipikus. Borhidi Attila professzor úr szavaival élve: míg a klasszikus cönológia "elitfelvételeket" készített, a mai "tömegfelvételeket" gyűjt. Kétségtelen, hogy a modern megközelítés a technika oldaláról objektívebben reprodukálható és a nagyobb minták kezelése miatt formálisan jobban általánosítható eredményekre vezet. A kérdés, hogy valójában mekkora kompromisszumot kötünk az adatminőség és az effajta reprodukálhatóság között.

A fajszám-terület összefüggések vizsgálata a cönológiától független területről, a sziget-biogeográfiából, egészen pontosan a szigetek területe és fajszáma közti vizsgálatokból indulva terjedt el az ökológiában (MacArthur & Wilson 1967). A "biogeográfiai" fajszám-terület elmélet azonban nem jósolt "optimális" térléptéket, ellentmondva ezzel a minimiareal elméletnek. A görbe univerzális alakja rengeteg vitát generált. Az egyik elterjedt nézet szerint a fajszám-terület összefüggés a tengelyek log-transzformációja esetén egyenes.

A logaritmikus skálázás gyakran kiegyenesíti a fajszám-terület görbét
Nagyon jónak tartom Storch (2016) cikkét, amely a fajszám-terület összefüggést három részre bontja, és amellett érvel, hogy az egyedek méretétől és denzitásától, a fajok térbeli foltosságától és a gyakoriságuktól, vagyis a különböző térléptékekben vett ritkaságtól/gyakoriságtól függ az, hogy pontosan milyen alakot vesz fel.

A minimareal elmélet nem állta ki a szigorúbb statisztikai tesztek próbáját: sem elméleti, sem empirikus érvek nem támogatják azt, hogy léteznie kéne biológiailag értelmes, kitüntetett kvadrátméretnek, amelyet a fajszám-terület görbe tetőzésénél találhatnánk meg. Hopkins (1957) már a század közepén rámutat az elmélet gyengéire. A görbe az esetek többségében nem laposodik el egészen (ld. Williamson et al. 2001), illetve a látszólagos vagy lokális ellaposodás helye erősen függ a két tengely (vagyis a terület és a fajszám) skálázásától. Minden egyéb módszer (pl. konstans fajok aránya) szubjektív döntést igényel a vizsgálatban, akár a vizsgált állományok lehatárolásában, akár a függvény meredekségével kapcsolatos határértékek kijelölésében.

Ezek alapján néhány fontos dolgot észben kell tartani a minimiareal elmélet felhasználásakor:

- A fajszám és a terület függvénykapcsolata gyakorlatilag soha nem laposodik el teljesen, vagyis a függvény deriváltja soha nem lesz 0. Ugyan létezhet olyan mérettartomány, ahol átmenetileg nem növekszik a fajszám, de ez inkább mintavételi sajátosságnak, netán hibának, vagy a véletlennek köszönhető. Az eredeti indoklás alapján ezért a minimiareal nem biológiailag kitüntetett lépték, hanem inkább annak a térléptéknek, fajszámnak, vagy információmennyiségnek a közelítése, amelyet az emberi kognitív képességeinkkel kezelni tudunk, amilyen "felbontásban" az agyunk hatékonyan fel tudja dolgozni a növényzet mintázatát - és ez nem elhanyagolható! Az sem zárható ki, hogy a minimiareal jól közelít egy bonyolultabb mechanizmus által természetes módon kijelölt optimális térskálát, csak erre még nem derült fény.

- Akár hiszünk a minimiareal biológiai relevanciájában, akár nem, a legfontosabb, hogy olyan kvadrátméretet alkalmazzunk, amely a vizsgálati objektum és biológiai folyamat tanulmányozásához a legalkalmasabb, és más adatokkal való összehasonlítás esetén vegyük figyelembe, hogy az eltérő kvadrátméret rontja az összehasonlíthatóságot (Otypková & Chytrý 2006). Ha olyan vegetációtípusban dolgozunk, amelyről még nem gyűlt adat, és nincs más támpont sem, akkor a klasszikus megközelítéssel, de nagy körültekintéssel jelöljünk ki egy minimiarealt, majd alkalmazzuk azt következetesen.

- A fajszám-terület függvény lefutása biológiailag értelmes különbségek kimutatására alkalmas, ld. például a béta-diverzitás (Ricotta et al. 2002) és a kihalási mintázatok (Halley et al. 2013) vizsgálatát. Így aztán a minimiareal-vizsgálatokhoz gyűjtött térsorozati adatokat sem kell kidobni, csak a görbéket nem a vélt ellaposodás helye, hanem a függvény más paraméterei alapján kell összehasonlítani. Storch cikkére visszautalva: hogyha a fajszám-terület görbe alakját a fajok különböző térléptékben vett ritkasága befolyásolja, akkor szükségszerű, hogy ezen jellemzők megváltozása módosítsa a fajszám-terület görbét. Vegyük észre, hogy ez azt jelenti, hogy a fajszám-terület összefüggés a legalapvetőbb ökológiai mechanizmusokkal áll kapcsolatban! Így érthetővé válik az is, hogy a klasszikus cönológia úttörői bizonyára felfedezték, hogy van kapcsolat az ökológiai jelenségek és aközött, hogy adott területen mennyi fajt találnak, csak ők ebből egy szervezett és diszkrét növényzeti egységeket állító paradigma hatása alatt más következtetést vontak le.

- Karakterisztikus skálaléptékek léteznek, de erősen módszerfüggők, ld. például azokat, amelyeket Bartha Sándor talált Juhász-Nagy Pál függvényeinek továbbfejlesztésével. Ez a módszercsalád azonban rendkívül intenzív terepi mintavételt és sok számolást igényel, ezért nem alkalmazható olyan rutinszerűen.

Ezek után felmerül a kérdés, érdemes-e továbbra is használni és oktatni a minimiareal elméletét. A válaszom, hogy igen, mindenképpen érdemes, csak tudni kell a fenti korlátokról. Még ha nincs is kitüntetett biológiai jelentősége az így megállapított léptéknek a növényzet szempontjából, a klasszikus módon kijelölt optimális térléptékek többségében hatékonynak tűnnek a növényzet dokumentálásában és elemzésében.

2015. január 24., szombat

A vegetációosztályozást befolyásoló döntésekről - cikk a Journal of Vegetation Science-ben

A növényzeti típusok megkülönböztetése és lehatárolása nagy mértékben segíthető statisztikai alapú eljárásokkal, amelyek az osztályozás lépéseit reprodukálhatóbbá, átláthatóbbá teszik. Ahogyan azonban már a klasszifikációról szóló bejegyzéseimben említettem, a numerikus osztályozáshoz is szükség van módszertani döntésekre: döntenünk kell a terepi adatgyűjtés részleteiről, majd az adatokban rejlő információ felfedésének és értelmezésének módjairól. Ma vált elérhetővé a rangos Journal of Vegetation Science nevű folyóirat honlapján a Podani Jánossal írt cikkünk, amelyben azt vizsgáltuk, hogy bizonyos módszertani döntések számszerűsíthetően milyen mértékben befolyásolják az osztályozás végeredményét, tulajdonképpen: mi a döntések "fontossági sorrendje". A kérdést egy sziklagyepi térsorozati adatsoron és egy hasonló struktúrájú, de random szerkezetű, szimulált adatsoron vizsgáltuk.



Elemzéseinkben az osztályozó algoritmus, a csoportok száma, az átlagos kvadrátméret és az adattranszformáció módjának megválasztása kulcsfontosságúnak bizonyult. Ezekhez képest kisebb, de esetenként szignifikáns hatása volt a kvadrátméretek változatosságáról, valamint a felvételek közti hasonlóságok számszerűsítésének módjáról (vagyis a hasonlósági indexről) szóló döntéseknek.

A cikk hivatkozása, elérhetősége és absztraktja:


frissítés (2015.06.14): A cikk nyomtatott verziójának citációja a következő:

Lengyel, A., Podani, J. 2015. Assessing the relative importance of methodological decisions in classifications of vegetation data. Journal of Vegetation Science 26: 804–815. doi: 10.1111/jvs.12268

Abstract
Questions
What is the relative importance of our methodological decisions concerning sampling (plot size) and data analysis (data transformation, resemblance coefficient, hierarchical clustering strategy and number of clusters) in vegetation classification? Are there differences between the conclusions when the full range or only a more practical narrow range of methodological choices is tested? What is the difference between results for actual and random data?

Location
Rock grassland in Hungary.

Methods
The full procedure of vegetation classification was simulated using actual and random data. Variation in classification results was partitioned using distance-based redundancy analysis. The RDA models were subjected to variation partitioning to determine the relative importance of methodological decisions.

Results
RDA models explained more variation in classifications of random than in real data. Classification algorithm, cluster level, data transformation and mean plot size were always included among the most significant variables, however, the other variables also had a considerable effect in certain situations.

Conclusions
As adjusted R2 values suggest, the overall effect of methodological decisions on classifications is larger for randomly structured than actual data, due possibly to a stronger clustering tendency in the latter. The clustering algorithm, cluster level, data transformation and plot size should be chosen most carefully before classification analyses, but any of the examined decisions can significantly affect the result. In addition to the mean, the range of plot sizes should also be carefully delimited during relevé selection for classification studies. The main decision about the classification algorithm is whether a chain-forming or group-forming method is used. The data transformation had a more significant effect on real data than on simulations with random variation, thus supporting the ability of the application of different abundance scales in revealing different facets of biologically relevant patterns in community composition. The resemblance measure had a relatively weak effect, suggesting that it is not as influential as previously thought.

Keywords
Data transformation; Flexible clustering; Model selection; Multivariate analysis; Plot size; Resemblance measure

2014. július 1., kedd

Legelők a Réti malomnál

Egy kisalföldi, Tatához közeli terület bemutatásával folytatom az idei terepi élményeim megosztását. A "vizek városa" északkeleti határában, a Fényes-patakra épült Réti malomnál működő gazdaság legelői és kaszálói a megye egyik legnagyobb botanikai értékét rejtik. A rétek a Tata környéki vizes élőhelyek lecsapolása nyomán alakulhattak ki. A mélyebb részeken mocsárrét és magassásos foltok díszlenek, a kiemelkedéseken érdekesen kevert fajkompozíciójú sztyepprétek, ez utóbbiakat felvételeztem.




Ezeket a gyepeket azért tartom különlegesnek, mert olyan fajok élnek bennük együtt, amelyeket egészen különböző termőhelyekről ismertem korábban. Többé-kevésbé állandó és tömeges elemek a sudár rozsnok (Bromus erectus), a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), a pelyhes zabfű (Helictrotrichon pubescens), a rezgőfű (Briza media), a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), a bakfű (Betonica officinalis), a fogaslevelű veronika (Veronica austriaca), a csomós harangvirág (Campanula glomerata), a szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), a réti útifű (Plantago media), és a hegyi here (Trifolium montanum) - ezek egy változó vízháztartású, inkább dombvidéki, mint alföldi, félszáraz gyep fajkompozícióját vetítik elénk.

Tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum)

Réti útifű (Plantago media)

Sudár rozsnok (Bromus erectus)

Bakfű (Betonica officinalis)


Hozzájuk társulnak olyan homoki vagy sziklai szárazgyepekből megszokott fajok, mint a heverő patkócím (Hippocrepis comosa), a homoki ibolya (Viola rupestris) és a magas gubóvirág (Globularia punctata), valamint a löszgyepekben is gyakori pusztai árvalányhaj (Stipa pennata).


Homoki ibolya (Viola rupestris)

Heverő patkócím (Hippocrepis comosa)


Másrészről pedig a nedvesebb gyepek fajai is megtalálják életterüket, pl. a szürke aszat (Cirsium canum) és a muharsás (Carex panicea). Közben jelen vannak olyan "tipikus" mezofil elemek, mint a vörös csenkesz (Festuca rubra) és a réti margitvirág (Leucanthemum vulgare).

Muharsás (Carex panicea)

Megemlítendő még négy védett faj. A poloskaszagú sisakoskosbor (Anacamptis coriophora) a szárazabb gyepfoltok tömeges, tízezres nagyságrendű példányszámmal virágzó faja. Főleg buckaoldalakon fordul elő a pókbangó (Ophrys sphegodes), melynek egyedszáma százas-ezres nagyságrendű. A mélyedésekben él a mocsári sisakoskosbor (Anacamptis palustris), amely az előző fajnál valamivel ritkább. Júniusi ottjártamkor csak ez a faj virágzott, az első két orchidea már termésben volt. Kb. 20-25 tő réti iszalag (Clematis integrifolia) is él a mocsárréten.

Pókbangó (Ophrys sphegodes)

Poloskaszagú sisakoskosbor (Anacamptis coriophora)

Mocsári sisakoskosbor (Anacamptis palustris)

Réti iszalag (Clematis integrifolia)

Remélem, a jelenlegi kaszáló-legeltető gazdálkodási mód sokáig szavatolja az természetvédelmi értékek fennmaradását.





2014. június 8., vasárnap

Terepmunka a Naszály körül

A múlt szombati, Naszály hegy környéki munkám leírásával alkalmam nyílik ízelítőt adni abból, ami számomra a leginkább izgalmassá teszi a kutatást. Nem tagadom, megfelelő ihlet birtokában élvezetes tud lenni a hajnalig tartó adatelemzős-modellezős révület is, de a kutatás sava-borsa számomra mégis csak az, amikor reggeltől estig terepen dolgozhatok, minimum közepes időjárási viszonyok közt - még ha hétvégére jut is ez. (Egyelőre nem biztos, hogy egy "átszámolt nap" élményeit le tudnám írni bejegyzésben. Talán egyszer megpróbálom. Mindenesetre a fényképezőgép exponáló gombját szívesebben nyomkodom, mint a laptop print screenjét.)
A terv tehát az volt, hogy Szendehely-Katalinpusztáról indulva végigmegyek a Gyadai-réteken felvételezés céljából, a turistautakon délről megmászom (idő szűkében csak megkerülöm) a Naszályt, majd a hegy nyugati oldalán extenzív gyümölcsökben keresek felvételezhető félszáraz gyepeket. A Gyadai-réteken már voltam néhány éve, így tudtam, hogy ott bőséggel lesznek alkalmas, mezofil állományok, a nyugati oldal gyepeiről pedig az internetről szedtem össze információmorzsákat.


Naszály nagyobb térképen való megjelenítése

Meg is érkeztem a Gyadai-rétekre, ahol a várt látvány fogadott. A rétek jellemző domináns faja itt a sudár rozsnok (Bromus erectus), mellette olyan fajok jellemzőek, mint az aranyzab (Trisetum flavescens), közönséges legyezőfű (Filipendula vulgaris), agár-sisakoskosbor (Anacamptis morio), rigószegfű (Moenchia mantica), gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbifera), hegyi here (Trifolium montanum), fehér pimpó (Potentilla alba), mezei here (Trifolium campestre), magyar szegfű (Dianthus pontederae), ... és még sok minden.

Üde-félszáraz kaszáló a Gyadai-réteken

Magyar szegfű (Dianthus pontederae)

Rigószegfű (Moenchia mantica)
Ez a fajkompozíció egy mezofil és félszáraz gyep közti típust mutat, ami azért érdekes, mert erről az átmenetről Magyarországon nincs túl sok adat. Hogy a problémát jobban leírhassam, egy kis szüntaxonómiai magyarázat szükséges. A szóban forgó, Magyarországon előforduló szüntaxonómiai egységek az alábbiak a mezofil és félszáraz rétek "rokonságában":

Asszociációosztály: Molinio-Arrhenatheretea - üde és nedves lágyszárú növényzet
     Asszociációrend: Arrhenatheretalia - mezofil rétek
          Asszociációcsoport: Arrhenatherion - sík- és dombvidéki, üde kaszálók
          Asszociációcsoport: Cynosurion - sík- és dombvidéki, üde legelők
     Asszociációrend: Molinietalia - nedves rétek és magaskórósok
     Asszociációrend: Potentillo-Polygonetalia - ártéri és kúszó gyepek
Asszociációosztály: Festuco-Brometea - száraz és félszáraz sziklai és pusztai gyepek
     Asszociációrend: Brometalia erecti - félszáraz gyepek
          Asszociációcsoport: Bromion erecti - szubatlanti és szubmediterrán félszáraz gyepek
          Asszociációcsoport: Cirsio-Brachypodion - szubkontinentális félszáraz gyepek
     Asszociációrend: Stipo-Festucetalia pallentis - szubkontinentális sziklai gyepek
     Asszociációrend: Festucetalia valesiaceae - szubkontinentális pusztai gyepek

A szüntaxonómiai rendszerben az Arrhenatheretalia asszociációrenden belül az Arrhenatherion asszociációcsoport tartalmazza a sík- és dombvidéki üde kaszálókat, a Cynosurion az üde legelőket. A félszáraz gyepek a Brometalia erecti (ezt újabban Brachypodietalia pinnati néven kezelik, de a hazai irodalmakban ez még nem jelent meg) rendbe sorolódnak, két asszociációcsoporttal: a szubkontinentális (tehát kelet- és közép-európai súlypontú) Cirsio-Brachypodionnal és a szubatlanti-szubmediterrán (tehát dél- és nyugat-európai, csapadékigényesebb) Bromion erectivel. (Itt érdemes felfigyelni arra, hogy az Arrhenatheretalia csoportjait a kezelés alapján választják szét, míg a Brometalia csoportjait növényföldrajzi alapon.) Az Arrhenatherion és a Cirsio-Brachypodion csoport társulásai Magyarországon egyértelműen jelen vannak, a Bromion erecti jelenlétét azonban az újabb kutatások megkérdőjelezik (pl. Illyés et al. 2009). Jelenleg nem állnak rendelkezésre olyan cönológiai felvételek, amelyeket egyértelműen Bromion erectibe sorolható társulásokhoz tartozónak vélhetnénk. Ez azért (is) van így, mert a Bromion erecti társulásai kb. nálunk érik el elterjedésük határát, a Pannonicum flóratartományba már nem nagyon lépnek be az arra jellemző kevés csapadék miatt. Ausztriában, Szlovákiában, Szlovéniában és Horvátországban azonban viszonylag elterjedtnek számítanak, főleg a hegyvidékeken. Bromion erectire emlékeztető állományok Magyarországon a Nyugat-Dunántúlon és az Északi-középhegységben találhatóak, ezek szüntaxonómiai helyzetének tisztázása a közeljövőben remélhető. A helyzetet bonyolítja, hogy az Arrhenatherionból is írtak le olyan társulásokat, amelyek a csoport szárazabb típusait jelölik, pl. a szintén széles elterjedésű Ranunculo bulbosi-Arrhenatheretum vagy az Alpok keleti hegylábain előforduló Filipendulo-Arrhenatheretum. A probléma szerintem abban gyökerezik, hogy eddig nem vizsgálták együtt az Arrhenatheretalia és a Brometalia erecti rendeket, hanem előbbit inkább a nedvesebb rétekkel (mocsárrétekkel, láprétekkel), az utóbbit inkább a szárazgyepekkel együtt szokták elemezni. Ennek oka (vagy épp következménye?), hogy a szüntaxonómiai rendszer nem utal arra, hogy valójában egymással folyamatos átmenetet mutató vegetációtípusokról van szó: az Arrhenatheretalia a Molinio-Arrhenatheretea, vagyis a nedves és üde rétek és magaskórósok osztályába sorolódik, míg a Brometalia erecti a Festuco-Brometeába, vagyis a száraz gyepek osztályába). Természetesen a mezofil rétek elemzői is valamilyen formában észrevették, hogy létezik folytatás a szárazabb típusok felé, és a félszáraz gyepek kutatói is megtalálták az irányt az üde rétek felé, de feltételezem, az átmenet megtalálása a megközelítés két ellenkező iránya miatt legalább két (de akár több) hasonló jelentésű nevet eredményezett. Hiszen ha ugyanazt az átmenetet a mezofil rétek felől nézzük, akkor a félszáraz gyepi fajokat látjuk benne karakterisztikusnak, míg ha a félszáraz gyepek felől, akkor mezofil réti fajokat. Tökéletes osztályozás, persze, soha nem lesz, hiszen egy folytonos változatosságú sokaságban kellene diszkrét csoportokat találnunk, ez pedig csak néminemű önkényes döntések vállalásával lehetséges. Mindenesetre abban még hiszek, hogy a jelenlegi rendszer az ésszerűség határain belül tisztázható valamelyest. Nos, a Gyadai-rétek állományai valahova ide, az Arrhenatherion szárazabb "vége" környékére helyezhetők.

Üde-nedves kaszáló a Gyadai-réteken

A völgy mélyebb részein nedvesebb réteket találtam. Az Arrhenatherionnal rokonítható állományokat pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), réti csenkesz (Festuca pratensis), molyhos sás (Carex tomentosa), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi) jellemezte. Ez is egy átmenet, de az Arrhenatherion nedvesebb szomszédsága, a mocsár- és lápréteket tartalmazó Molinietalia caeruleae felé.

Réti csenkesz (Festuca pratensis)

Délután 2 körül járt az óra, mire a Kosd felé vezető piros turistajelzésen az erdőbe értem. Itt fokoztam a tempót, hátha marad időm még felmenni a Naszály csúcsára , hogy utána a nyugati hegylábon folytassam a felvételezést. Sietségemben azonban egy pazar magas csukóka (Scutellatia altissima) tartóztatott fel egy időre - itt már láttam, ebből nem lesz csúcstámadás.

Magas csukóka (Scutellaria altissima)

A piros után a sárga turistajelzést választottam. Sietségem miatt csak egy-egy percre tudtam megállni néhány növénynél, így került lencsevégre az ibolyás gérbics (Limodorum abortivum).

Ibolyás gérbics (Limodorum abortivum)
A Gombás nevű területre érve hamar megtaláltam a hírből ismert extenzív gyümölcsösökben fennmaradt kaszálókat - messziről rikítottak rajtuk a tornyos sisakoskosborok (régebbi nevén vitézvirág, Anacamptis pyramidalis). Ezek a kaszálók a nálunk ismert társulások közül leginkább a Polygalo majoris-Brachypodietum pinnatira hasonlítanak. Domináns fűfaj a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), de a kétszikűek közül a buglyos törpezanót (Chamaecytisus austriacus), homoki baltacím (Onobrychis arenaria) és a kardos peremizs (Inula ensifolia) is nagy borítást érhet el. Említésre méltó fajok voltak még a sárga len (Linum flavum), a homoki vértő (Onosma arenaria) és bolygatottabb részeken a kereklevelű buvákfű (Bupleurum rotundifolium). Helyenként szépen fejlett állományokat is lehetett látni, bár sokfelé látszottak a felhagyás vagy az egykori kertes gazdálkodás nyomai (többfelé találtam pünkösdi rózsát, orgonát a gyepben). A felhagyást, tápanyagfeldúsulást a franciaperje (Arrhenatherum elatius) jelezte. A felvételezéssel, a kosbortömeggel és a többi érdekességgel megint repült az idő, esteledett.

Félszáraz kaszáló extenzív gyümölcsös tisztásán

Tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum)

Kereklevelű buvákfű (Bupleurum rotundifolium)

Tornyos sisakoskosbor (Anacamptis pyramidalis)

Hazafelé rám is sötétedett, amit főleg azért sajnáltam, mert út közben remek gyomos vetéseket találtam konkollyal (Agrostemma githago), kék búzavirággal (Centaurea cyanus), poloskagyommal (Bifora radians), szakállas csormolyával (Melampyrum barbatum) és pipaccsal (Papaver rhoeas), az útszéleken pedig levéltelen lednekkel (Lathyrus aphaca). Ezeket egy néhány nappal későbbi, újabb látogatás alkalmával láthattam viszont. Ekkor néhány újabb felvételt készítettem a hegyláb egyéb részein, szintén Polygalo-Brachypodietum-jellegű állományokban. Az egyik kvadrátban Janka-sallangvirágra (Himantoglossum jankae) bukkantam (akinek ez a név még ismeretlenül cseng, érdemes elolvasni ezt a cikket, melyben magyar kutatók írják le a fajt) - leszögezem, a növényt csak a kvadrát kijelölése után vettem észre, mintavételi torzításról ebben az értelemben nem beszélhetünk. :)

Levéltelen lednek (Lathyrus aphaca)

Kék búzavirág (Centaurea cyanus)

Vetési konkoly (Agrostemma githago)

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

A felvételezés mellett némi "örömbotanizálásra" is futotta, méhbangó (Ophrys apifera), kisvirágú nőszőfű (Epipactis microphylla)halványsárga repcsény (Erysimum wittmannii subsp. pallidiflorum) került elő többek közt.

Kislevelű nőszőfű (Epipactis microphylla)

Halványsárga repcsény (Erysimum wittmannii subsp. pallidiflorum)

Méhbangó (Ophrys apifera)

Ilyen élményekkel teltek a naszályi terepnapok. Érdekes fajok, relatíve sok új felvétel, kellemes mozgás, szép táj... mi kellene még? Kíváncsian várom, mit mutatnak majd ezek az adatok az elemzésekben.

2014. május 20., kedd

Rétek felvételezése a Nyugat-Dunántúlon

Az elmúlt napokban a Sopron-Vasi-síkság és az Alpokalja körzetében jártam, ahol Király Gergely kalauzolásával mezofil és félszáraz rétek állományait felvételeztük egy készülő országos, szüntaxonómiai vizsgálathoz.
A mezofil és félszáraz rétek főleg üde erdők irtásain jöttek létre a külterjes állattenyésztés kaszáló és legelőterületeiként. A hagyományos gazdálkodási módok visszaszorulásával ez az élőhelytípus Magyarországon végveszélyben van. A néhány évtizede még kiterjedt állományok a felhagyás után pár év alatt becserjésedhetnek, míg más esetekben a rétek beszántása vagy beépítése jelenthet visszafordíthatatlan változást. A hazai kaszálórétek és legelők sokféleségének társulástani szempontú dokumentálása eddig nem történt meg kellő alapossággal, így a fentiek miatt ez halaszthatatlan feladat. (Az Á-NÉR 2011 könyvben szereplő, bővebb ismertető olvasható mezofil rétekről itt és itt, félszáraz gyepekről itt.)
A munka során 5m×5m-es területű mintavételi kvadrátokban jegyeztük fel a megtalált fajokat és azok borításértékét. Egy ilyen négyzetben átlagosan 50(+/-10) faj jelenlétét tapasztaltuk. A meglehetősen mostoha időjárás ellenére az ott töltött két és fél terepnap alatt kb. 50 felvételt készítettünk, így most már az eddig alulreprezentált területet a többi tájegységével összemérhető számú felvétel képviseli az adatbázisunkban.

Néhány kép a termőhelyekről és a munka során látott fajokról:

Fás legelő, a kiemelkedéseken félszáraz-üde gyep, a mélyedésekben mocsárrét

Jó állapotú kaszálórétek maradtak fenn egyes gyümölcsösökben

Az egykori gesztenyések tisztásai a félszáraz és üde rétek jellemző előfordulási helyei

Síksági üde rét az enyhe kiemelkedésen, melyet a szibériai nőszirom tömegétől kéklő láprét vesz körül
Tarka nefelejcs (Myosotis discolor)

Kövi pimpó (Potentilla rupestris)

Lapos zabfű (Helictotrichon adsurgens)

Galajfojtó vajvirág (Orobanche caryophyllacea)

Sárgás aranyzab (Trisetum flavescens)

Erdei varjúköröm (Phyteum spicatum)

Magyar lednek (Lathyrus pannonicus)

Széleslevelű ujjaskosbor (Dactylorhiza majalis)

Szibériai nőszirom (Iris sibirica)