Az aranyvesszős és selyemkórós mintaterületek tavasszal

Lassan két hete már, hogy körbenéztem a Szada és Veresegyház közötti mintaterületeimen, ahol a selyemkóró és az aranyvessző együttes invázióját vizsgálom. Mindkét özönnövény talajban található szervekkel, geofitonként vészeli át a telet, aztán a selyemkóró nyár közepére, az aranyvessző a nyár végére és őszre éri el a legnagyobb növényi tömegét. Ezért főleg nyáron szokták vizsgálni őket, viszont kíváncsi voltam, hogy néznek ki olyankor az érintett parlagok és gyepek, amikor az özönnövények árnyékolása még nem tapasztalható (olyan mértékben). Szisztematikus mintavételt nem végeztem, így inkább csak benyomásokat gyűjtöttem.

Agár-sisakoskosbor

... aranyvesszős gyepen

Az első érdekesség egy agár-sisakoskorbor (Anacampris morio) megtalálása volt egy aranyvesszős homoki gyepen. Egyetlen tövet találtam mindössze, így arról kár talán elmélkednem, hogyhogy éppen az aranyvesszős foltban nőtt, és nem a jobb állapotú gyepekben.

Az aranyvessző hajtásai nem túl magasak még...

... de helyenként nagy borítás érnek el

A selyemkóró még szinte észrevétlen...

... legfeljebb arasznyi

A másik érdekesség a selyemkóró és az aranyvessző fenológiai eltérése. A selyemkórónak a látogatásomkor még csak legfeljebb arasznyiak voltak a friss hajtásai, amik elég ritkásan jelentek meg ahhoz, hogy érdemi árnyékolást még ne fejtsenek ki. Ezzel szemben az aranyvessző alacsony, de jóval sűrűbb tömeget képzett, bőven árnyékolt már maga alatt. Figyelembe véve azt, hogy az aranyvessző a legnagyobb biomasszáját később éri el, és lombtömege is kitart bőven őszig, sokkal hosszabb ideig árnyékol, mint a selyemkóró, amely láthatóan csak most indul, és a nyár végi aszálykor már normálisan potyogtatja le a leveleit. Emellett az aranyvessző sokkal sűrűbb tömeget alkot a selyemkórónál. Ezek mind azt sejtetik, hogy az aranyvessző árnyékoló hatása sokkal drasztikusabb lehet, mint a selyemkóróé.

Kúszó szentperje tömeges virágzása

Még egy nagy, zárt állomány

A harmadik említésre méltó tapasztalat a kúszó szentperje (Hierochloe repens) "berobbanása" volt egyes parlagokon. Egészen biztos vagyok benne, hogy az elmúlt években ekkora tömegeivel nem találkoztam a környéken. Egyértelműen egy lokálisan terjedő faj, amelyről már írtam bejegyzést, Hegedüs Márk szakdolgozóm pedig diplomamunkát.

Füleskuvikok a Gödöllői-dombságban - az első madaras cikkszerzőségem

Akik személyesen ismernek, azok számára valószínűleg nem árulok el azzal titkot, hogy a szenvedélyem a madarászás. Életem egy bizonyos szakaszában úgy éreztem, hogy ennek gyakorlásához madárgyűrűző-vizsgát is jó lenne tennem, emellett bekapcsolódtam az MME gödöllői helyi csoportja, főleg Kerényi Zoltán és Lehel György által művelt füleskuvik-védelembe és kutatásba. A főleg az ő munkájuk révén összeállt adatokból jelent meg egy cikkünk az MME Ragadozómadár-védelmi Szakosztály és MME Ragadozómadár-védelmi Tanács közös évkönyvében, a Heliacában.

A cikkben szó esik a füleskuvikok elterjedéséről, állománynagyságáról, élőhelyválasztásáról, az odúfoglalási tapasztalatokról, a területhűségről, valamint az ivarok biometriai határozási nehézségeiről. (Valójában ennél is többféle elemzést terveztünk, de sajnos nem teljesültek fontos statisztikai alapfeltételek.) A munka leginkább a szerzőtársaimat dicséri, de örülök, hogy én is hozzájárulhattam itt-ott. Ez az első tudományos cikkszerzőségem madaras témában, emiatt az iromány különleges számomra.

Füleskuvik gyűrűzéskor

A füleskuvik (Otus scops) egy Dél- és Kelet-Európától Közép-Ázsiáig elterjedt bagolyfaj, amely Magyarországon fokozott védelem alatt áll. Az európai és világállománya valószínűleg csökken, míg a hazai állomány stabil, és többek megfigyelései szerint az utóbbi évtizedben jelentősen nőtt. A Gödöllői-dombságban helyenként gyakori madár, a tavaszi és koranyári éjszakákon hallható füttyei jellegzetes táji elemnek is mondhatók. Az egyetlen igazi vonuló bagolyfaj Magyarországon, a telet Nyugat- és Közép-Afrikában, kisebb számban a Földközi-tenger medencéjében tölti. Első egyedei április legelején érkeznek, az utolsók szeptemberben indulnak útnak. Elsősorban a facsoportok és nyílt, gyepes területek mozaikját kedveli, és nem idegenkedik az épített környezettől sem. Mesterséges odúval jól telepíthető. Nagyobb rovarokkal és kisebb emlősökkel táplálkozik.

A cikk hivatkozása alább látható, a Heliaca pedig teljes egészében olvasható itt.

Kerényi Z., Lehel Gy., Lengyel A. (2022): Füleskuvik-védelem és kutatás a Gödöllői-dombságban. Heliaca 18: 43-52.

Kokárdavirág - egy új invázió kezdete

Júniusban indul a lágyszárú özönnövények szezonja: a japánkeserűfű már nagyra nőtt, a selyemkóró sokfelé virágzik, az aranyvessző intenzíven növekszik, aztán jönnek a többiek is sorban. A héten el is kezdtem végigjárni az inváziós kutatásomhoz kiszemelt mintaterületeket Pest megye északkeleti részén. Ezek homokos talajú szárazgyepek és parlagok. A terepi élményeim közül az egyik, hogy három helyen is találkoztam a kokárdavirág (Gaillardia spp.) kivadulásaival. Ez a nemzetség az Új magyar füvészkönyvben még nem szerepel, a Flóraatlaszban viszont már két faját és egy hibridjét is jelzik az országból, és mind a természetvédelemben, mind a növényvédelemben dolgozók megismerkedhettek már vele az elmúlt években. A 2004-es Mihály & Botta-Dukát-féle özönnövényes könyv meghonosodott neofitonnak tartja. Mint megtudtam, a Kiskunságban helyenként gyakori, és Veresegyházon is láttam már korábban.

Kokárdavirág (Gaillardia cf. aristata)

Az Észak-Amerikában őshonos Gaillardia nemzetség a fészkesvirágzatúak családjába (Asteraceae) tartozik. Egyéves és évelő fajok is vannak köztük, melyek közül Magyarországon az évelő G. aristata, az egyéves G. pulchella, valamint a hibridjük, a G. × grandiflora került elő. A G. aristata nyelves virágai eredetileg sárgák, a csöves virágok vörösek, míg a G. pulchella esetén a nyelves virágok pártájának csak a csúcsa sárga, a többi része szintén vöröses. Van még különbség a vacokpelyvák és a termés méreteiben is. Itt elérhető hozzájuk egy angol nyelvű kulcs. Mivel azonban mindkét faj közkedvelt dísznövény, számos kertészeti változattal rendelkeznek, és a pontos azonosításuk nem mindig egyszerű. Magyarországról az adatok többsége G. aristatáról szól, és magam is ennek az "Arizona Sun" nevű változatát vélem látni leginkább.

Kokárdavirág kivadulás Veresegyház-Ivacsnál

Tetszetős növény, de vajon milyen lesz a hatása?

A veresegyázi előfordulás az Ivacs városrész melletti bolygatott gyepen található, itt már százas nagyságrendű virágzó példányt láttam. A házak előkertjeiben is gyakori volt, nem kizárt, hogy onnan ered az egész állomány. A másik két előfordulás jóval kisebb, tízes nagyságrendű, azonban mindkettő védett területen van: a gödi Debegió-hegy homokpusztagyepén, illetve a fóti Somlyó "Öreg-hegy" nevű részén egy bolygatott sztyeppréten. Mindkét esetben kertekhez közel vannak a növények, így valószínű, hogy közvetlenül onnan származnak. Külön aggodalomra ad okot, hogy megfigyelésem szerint a növény megtelepedései nem feltétlenül köthetők lokális bolygatásokhoz (pl. taposás, vaddisznótúrás, földmunka, ami pl. a selyemkóró és az aranyvessző megtelepedéséért általában nagyban felelős). Inváziós veszélyére a kertészeti honlapokon is felhívják a figyelmet, elhanyagolt kertekben nem ritkán látni is tömegét.

Kokárdavirág a Debegió-hegy homokpusztagyepén

A kokárdavirág természetvédelmi és gazdasági kártételéről még kevés kézzelfogható információt találtam, de ha a terjedés így halad tovább, akkor bizonyára ezek az ismeretek is megszületnek majd.

Veresegyház madárfaunája

Gyerekkorom óta fennálló szenvedélyemnek köszönhetően mindig is aktívan figyeltem a madarakat a lakóhelyem közelében. Nincs ez másképp Veresegyházon sem, az azonban csak az elmúlt napokban tudatosodott bennem, hogy még egyszer sem számoltam össze, hány madárfaj fordul itt elő. A hiányt pótlandó, sorra vettem a saját megfigyeléseimet, a mások által a birding.hu oldalra feltett adatokat, valamint más hiteles madarászok megfigyeléseit, amelyekről valamilyen formában értesültem (és amelyekre emlékeztem...). Néhány faj esetén bizonytalan voltam. Ezek főleg olyan fajok, amelyek nem annyira ritkák, hogy a megfigyeléseiket pontosan feljegyezzem, de mégsem találtam bizonyító erejű emléket a községhatáron belüli előfordulásukról. Mérlegelve a kérdőjeles fajokat, az erdei pacsirtát felvettem a listára, mert a Ligetek városrészhez közeli, őrbottyáni határban több pár is fészkel, ezek éneke gyakran a veresi oldalról is hallható, biztosan át is jönnek néha. Ugyanezzel a logikával felvettem a berki tücsökmadarat, amelynek az őrbottyáni és a mogyoródi határból van adata, és Medveotthon környékén, a Nádasligetnél és a Sződrákosi-patak mentén legalább vonulóként minden bizonnyal megfordul. A sirályokat, a kék galambot, a hegyi fakuszt és a csókát nem vettem fel, mert a közvetlen közelben aligha költenek, bár őszi-téli kóborlásaik során könnyen eljuthatnak a területre. Lehet, hogy csak kis odafigyelés kérdése, és meglesznek. A taxonómiai felfogás tekintetében a birding.hu Magyarország madarai listáját vettem alapnak, ez 430 fajt tartalmaz.

A függőcinege ritka fészkelő Veresegyházon

Jöjjön végre a lényeg, hogy "mennyi az annyi". Nos, 171. A teljes lista megtekinthető itt, és folyamatosan frissíteni fogom. De mi van a szám és a lista hátterében? Vajon ez "sok" vagy "kevés"? Veresegyház egy gyorsan fejlődő, urbanizálódó, agglomerációs kisváros a Pesti-síkság és a Gödöllői-dombság találkozásánál. Falusias, üdülőjellegű, kertvárosias, lakóparkos és ipari részekkel rendelkezik. Bár az emberi hatás erős, a település terjeszkedése és az iparosodás rendkívül gyors, mégis viszonylag sokféle természetközeli élőhelytípust fellelhetünk. A városon keresztül folyik több kisebb ér, melyek közül a Sződrákosi-patak a legjelentősebb, három tavat is felduzzasztottak rajta, ezek ma rekreációs célokat szolgálnak (horgászat, időlegesen strand). A tavak és patakok környékén (városi léptékkel mérve) jelentős természetközeli növényzet található: öreg, őshonos fák alkotta erdőfoltok, fasorok, rekettyefüzes cserjések, nádasok, láprétek. Külön említést érdemel az Álomhegyi-tó, amelyet (ha jól tudom) 2012-ben kezdtek ásni a város külterületén. Az eredetileg víztározónak induló beruházás szerencsére azóta csak lassan halad, a tavat gyakorlatilag a vízi élővilág meghódította, a partját nád, gyékényfajok és más mocsári egyszikűek, füzek és nyárak uralják. A tó körüli munkálatok nyomán változatos homokformációk jöttek létre, részben ezeken is megindult a növényzet térhódítása, másutt partifecske- és gyurgyalag-költőhelyek alakultak ki. A város külterülete mozaikos, aránylag nyílt kultúrtáj, amelyet kis- és nagytáblás szántók, felhagyott gyümölcsösök, homokpusztagyepek és lápi-mocsári élőhelyek maradványai, parlagok, jellegtelen gyepek, idegenhonos fafajok (akác, ostorfa, fekete- és erdeifenyő) uralta fasorok és erdőfoltok, ültetvények, állattartó telepek (lovarda, hodályok, legelők, állatkert) alkotnak. Tartozik a városhoz egy nagyobb erdőterület is a Gödöllői-dombságba nyúlóan, de ezt intenzíven művelik. A terület fészkelő madárfaunája nem különösebben gazdag. Az erdei fajok aránylag ritkák, talán a fekete harkály, a füleskuvik és a léprigó érdemel említést. A nyílt és mozaikos élőhelyek fajai, valamint a lakott területek, kertek madarai már sokkal jellemzőbbek, pl. a vadgerle, parlagi pityer, erdei pacsirta, hantmadár, rozsdás csuk a jobbak közülük. Az Álomhegyi-tónál néhány egész jó faj is rendre előkerül költési időben, pl. bölömbika, függőcinege, kis vízicsibe, kendermagos réce.

Az Álomhegyi-tó a legfontosabb vízimadár-élőhely a környéken

Mindezzel együtt a fajok döntő része vonulása során bukkant fel Veresegyházon. Különösen meglepő, hogy az Álomhegyi-tónak nem túl nagy kiterjedése ellenére mennyi vizes élőhelyekhez kötődő madarat köszönhetünk. Csak a legérdekesebbek: vörösnyakú vöcsök, feketenyakú vöcsök, kis kárókatona, nagy bukó, számos récefaj, apró, Temminck-, sarlós és havasi partfutó, erdei, réti, füstös, szürke, billegető- és pajzsoscankó, gólyatöcs, "normál" és kis sárszalonka, havasi és rozsdástorkú pityer. Itt került elő a térség legnagyobb ritkasága, 2 példány citrombillegető 2019 tavaszán. Vonuló énekesekhez (pl. poszáták, füzikék, királykák, légykapók) bárhol lehet szerencsénk, de ezekre is a tavakhoz közeli erdőfoltok és cserjések a legjobbak. A költési időn kívül a patakokon rendszeres a hegyi billegető, ritkábban átrepülőként pedig a keresztcsőrű. Ragadozókból egerészölyv, karvaly, vörös vércse, kabasólyom, néha barna rétihéja fészkel a területen, a közelben darázsölyv és héja is, de vonulóként vagy kóborlóként egész jó fajok előkerültek már: parlagi sas, békászó sas, halászsas, rétisas, vörös kánya, barna kánya, vándorsólyom, kék vércse, kékes rétihéja. Rendszeres átvonuló a fekete gólya, a daru, a nagy lilik és a nyári lúd is.

Gólyatöcsök az Álomhegyi-tó kotrásán

Az összegzés előtt megérzésemre hagyatkozva még úgy sem néztem ki 171 fajt a területből, hogy a fajlistát átböngészve kiderült, 10 alatti azoknak a fajoknak a száma, amelyeket én nem láttam. Kis szerencsével és odafigyeléssel még 6-7 faj simán bejöhet a gyakoribbak közül, afelett viszont már csak ritkaságokkal bővülhet a lista. A 171 faj mindenképpen elég magas ahhoz, hogy akit érdekelnek a madarak, az ne legyen rest a távcsövet magánál tartani, hátha előbb-utóbb a 200-as álomhatárt is elérjük.

Magas tarackbúza (Elymus elongatus) Veresegyházon

Az előző télen Veresegyház külterületén, egy szántóföld és egy földút közti mezsgyén a magas tarackbúza (Elymus elongatus, szinoním nevei a The Plant List szerint itt) száraz kóróira bukkantam. A növényt igen jellegzetes virágzata és termete alapján akkor is sikerrel azonosítottam, de az állomány és a példányok tüzetesebb átvizsgálásához már nem voltak optimálisak a körülmények. Nemrég a feleségemmel virágozni láttuk a növényeket, így részletesebben szemügyre vehettem őket.

A magas tarackbúza 2 méteresre is megnő

Virágzata közelről

A magas tarackbúza akár 2 méter magasra is megnövő, zsombékokat képező pázsitfűfaj. A virágzata 10-30 cm hosszú, valódi kalász (a füzérkék közvetlenül a virágzati tengelyen ülnek). A füzérkék 5-12 virágból állnak, 12-25 mm hosszúak, gyakran kifelé görbülnek. A toklászok szálkátlanok, tompa csúcsúak. A levelek 2-5 mm szélesek, érdesek. Nyelvecskéje hártyásan felszakadozik. A többi hazai tarackbúzafajtól általában könnyen megkülönböztethető robusztus termete, zsombékos növekedése és ritkásan álló, nagy füzérkéi alapján.

Virágzata...

... és levélalapja

A magas tarackbúza a Földközi-tenger medencéjétől és Kelet-Európától a Kaszpi-tenger térségéig és az Arab-félszigetig őshonos, betelepítették Dél-Amerikába és Ausztráliába. Az első magyarországi adatai a XX. század második feléből származnak, és egészen 10 évvel ezelőttig az ismert hazai állományai egy kézen megszámolhatóak voltak. Ezek az adatok korábbi emberi behatás alatt álló, enyhén szikes gyepekből származnak az Alföldről, és esetükben vélelmezhető az faj természetes eredete, habár a témával foglalkozó botanikusok nézetei megoszlanak a kérdésről. A fajt ritkasága és sztyeppi jellege miatt védetté is nyilvánították (természetvédelmi értéke 5000 Ft). A XX. század végén az ipar potenciális energianövényként fedezte fel a magas tarackbúzát, és a 2000-es évek közepén többfelé megjelentek az országban a "Szarvasi-1 energiafű" néven jegyzett, alföldi és kelet-kaukázusi állományokból keresztezett fajta ültetvényei. Egy új fajta vagy hibrid termesztésének megkezdése egy új tájban mindig magában hordozza azt a kockázatot, hogy a termesztésből (szinte elkerülhetetlenül) kikerülő példányok kedvezőtlen hatást gyakorolnak a természetes élő és élettelen környezetre. Ez a gyanú az energiafű termesztésbe vonása kezdetén is fennállt, s azóta úgy tűnik, igazolást is nyert. Az utóbbi években az Alföldön egyre több helyen jelezték a magas tarackbúza új előfordulását, tartós megtelepedését, helyenként tömegessé válását. Igen valószínű, hogy ezek az új előfordulások az energiafű magjainak kiszóródásával jöttek létre, gyakran utak mentén. A "kivadult" energiafű természetközeli állapotú gyepekben, pl. az Alföldön tipikusan mezsgyéken fennmaradt löszgyepekben, is képes megjelenni, ezért invazív növénynek (vagy özönnövénynek) tekinthető. Az energiafű egy másik természetvédelmi veszélyt is hordoz: hozzájárulhat a magas tarackbúza esetlegesen őshonos állományainak genetikai leromlásához. A kivadulásra való hajlam és a genetikai szennyezés esélyének tükrében az eddig ismert előfordulások őshonossága is kétes megítélésű. A Flóraatlasz az első néhány adatot bizonytalan eredetűnek, az újabbakat adventív megjelenésnek tartja, az itt bemutatott lelőhely minden bizonnyal az utóbbiak közé sorolandó.

A Flóraatlaszban egy közép-dunántúli (nagyjából a Bársonyos tájegységhez sorolható) négyzet mellett az Alföld különböző részeiről vannak előfordulásai. A veresegyházi adat így a hazai elterjedés északnyugati peremére esik, a legközelebb a Kiskunságból és Jászságból írja a könyv. Az új adat egy most íródó florisztikai közleményben fog megjelenni.

FRISSÍTÉS: Olvasóim kiegészítései szerint az Elymus elongatus a Flóraatlaszban közöltnél már jóval szélesebb körben elterjedt.

Néhány irodalom a fajról

Bagi I. & Székely Á. (2006): Az Elymus elongatus (Host) Runemark, magas tarackbúza előfordulása a Kiskunság déli részén - a korábbi lelőhelyek rövid áttekintés. Botanikai Közlemények 93: 77-92. PDF

Clayton, W.D., Vorontsova, M.S., Harman, K.T. and Williamson, H. (2006 onwards). GrassBase - The Online World Grass Flora. http://www.kew.org/data/grasses-db.html, Elymus elongatus

Nótári K. & mtsai. (2011): A Szarvasi-1 energiafű (Elymus elongatus subsp. ponticus 'Szarvasi-1' energiafű) inváziója Szarvas környékén. NyME Kari Tudományos Konferencia, 2011. október 5., Konferenciakiadvány 255-259. oldal PDF