Veresegyház madárfaunája

Gyerekkorom óta fennálló szenvedélyemnek köszönhetően mindig is aktívan figyeltem a madarakat a lakóhelyem közelében. Nincs ez másképp Veresegyházon sem, az azonban csak az elmúlt napokban tudatosodott bennem, hogy még egyszer sem számoltam össze, hány madárfaj fordul itt elő. A hiányt pótlandó, sorra vettem a saját megfigyeléseimet, a mások által a birding.hu oldalra feltett adatokat, valamint más hiteles madarászok megfigyeléseit, amelyekről valamilyen formában értesültem (és amelyekre emlékeztem...). Néhány faj esetén bizonytalan voltam. Ezek főleg olyan fajok, amelyek nem annyira ritkák, hogy a megfigyeléseiket pontosan feljegyezzem, de mégsem találtam bizonyító erejű emléket a községhatáron belüli előfordulásukról. Mérlegelve a kérdőjeles fajokat, az erdei pacsirtát felvettem a listára, mert a Ligetek városrészhez közeli, őrbottyáni határban több pár is fészkel, ezek éneke gyakran a veresi oldalról is hallható, biztosan át is jönnek néha. Ugyanezzel a logikával felvettem a berki tücsökmadarat, amelynek az őrbottyáni és a mogyoródi határból van adata, és Medveotthon környékén, a Nádasligetnél és a Sződrákosi-patak mentén legalább vonulóként minden bizonnyal megfordul. A sirályokat, a kék galambot, a hegyi fakuszt és a csókát nem vettem fel, mert a közvetlen közelben aligha költenek, bár őszi-téli kóborlásaik során könnyen eljuthatnak a területre. Lehet, hogy csak kis odafigyelés kérdése, és meglesznek. A taxonómiai felfogás tekintetében a birding.hu Magyarország madarai listáját vettem alapnak, ez 430 fajt tartalmaz.

A függőcinege ritka fészkelő Veresegyházon

Jöjjön végre a lényeg, hogy "mennyi az annyi". Nos, 171. A teljes lista megtekinthető itt, és folyamatosan frissíteni fogom. De mi van a szám és a lista hátterében? Vajon ez "sok" vagy "kevés"? Veresegyház egy gyorsan fejlődő, urbanizálódó, agglomerációs kisváros a Pesti-síkság és a Gödöllői-dombság találkozásánál. Falusias, üdülőjellegű, kertvárosias, lakóparkos és ipari részekkel rendelkezik. Bár az emberi hatás erős, a település terjeszkedése és az iparosodás rendkívül gyors, mégis viszonylag sokféle természetközeli élőhelytípust fellelhetünk. A városon keresztül folyik több kisebb ér, melyek közül a Sződrákosi-patak a legjelentősebb, három tavat is felduzzasztottak rajta, ezek ma rekreációs célokat szolgálnak (horgászat, időlegesen strand). A tavak és patakok környékén (városi léptékkel mérve) jelentős természetközeli növényzet található: öreg, őshonos fák alkotta erdőfoltok, fasorok, rekettyefüzes cserjések, nádasok, láprétek. Külön említést érdemel az Álomhegyi-tó, amelyet (ha jól tudom) 2012-ben kezdtek ásni a város külterületén. Az eredetileg víztározónak induló beruházás szerencsére azóta csak lassan halad, a tavat gyakorlatilag a vízi élővilág meghódította, a partját nád, gyékényfajok és más mocsári egyszikűek, füzek és nyárak uralják. A tó körüli munkálatok nyomán változatos homokformációk jöttek létre, részben ezeken is megindult a növényzet térhódítása, másutt partifecske- és gyurgyalag-költőhelyek alakultak ki. A város külterülete mozaikos, aránylag nyílt kultúrtáj, amelyet kis- és nagytáblás szántók, felhagyott gyümölcsösök, homokpusztagyepek és lápi-mocsári élőhelyek maradványai, parlagok, jellegtelen gyepek, idegenhonos fafajok (akác, ostorfa, fekete- és erdeifenyő) uralta fasorok és erdőfoltok, ültetvények, állattartó telepek (lovarda, hodályok, legelők, állatkert) alkotnak. Tartozik a városhoz egy nagyobb erdőterület is a Gödöllői-dombságba nyúlóan, de ezt intenzíven művelik. A terület fészkelő madárfaunája nem különösebben gazdag. Az erdei fajok aránylag ritkák, talán a fekete harkály, a füleskuvik és a léprigó érdemel említést. A nyílt és mozaikos élőhelyek fajai, valamint a lakott területek, kertek madarai már sokkal jellemzőbbek, pl. a vadgerle, parlagi pityer, erdei pacsirta, hantmadár, rozsdás csuk a jobbak közülük. Az Álomhegyi-tónál néhány egész jó faj is rendre előkerül költési időben, pl. bölömbika, függőcinege, kis vízicsibe, kendermagos réce.

Az Álomhegyi-tó a legfontosabb vízimadár-élőhely a környéken

Mindezzel együtt a fajok döntő része vonulása során bukkant fel Veresegyházon. Különösen meglepő, hogy az Álomhegyi-tónak nem túl nagy kiterjedése ellenére mennyi vizes élőhelyekhez kötődő madarat köszönhetünk. Csak a legérdekesebbek: vörösnyakú vöcsök, feketenyakú vöcsök, kis kárókatona, nagy bukó, számos récefaj, apró, Temminck-, sarlós és havasi partfutó, erdei, réti, füstös, szürke, billegető- és pajzsoscankó, gólyatöcs, "normál" és kis sárszalonka, havasi és rozsdástorkú pityer. Itt került elő a térség legnagyobb ritkasága, 2 példány citrombillegető 2019 tavaszán. Vonuló énekesekhez (pl. poszáták, füzikék, királykák, légykapók) bárhol lehet szerencsénk, de ezekre is a tavakhoz közeli erdőfoltok és cserjések a legjobbak. A költési időn kívül a patakokon rendszeres a hegyi billegető, ritkábban átrepülőként pedig a keresztcsőrű. Ragadozókból egerészölyv, karvaly, vörös vércse, kabasólyom, néha barna rétihéja fészkel a területen, a közelben darázsölyv és héja is, de vonulóként vagy kóborlóként egész jó fajok előkerültek már: parlagi sas, békászó sas, halászsas, rétisas, vörös kánya, barna kánya, vándorsólyom, kék vércse, kékes rétihéja. Rendszeres átvonuló a fekete gólya, a daru, a nagy lilik és a nyári lúd is.

Gólyatöcsök az Álomhegyi-tó kotrásán

Az összegzés előtt megérzésemre hagyatkozva még úgy sem néztem ki 171 fajt a területből, hogy a fajlistát átböngészve kiderült, 10 alatti azoknak a fajoknak a száma, amelyeket én nem láttam. Kis szerencsével és odafigyeléssel még 6-7 faj simán bejöhet a gyakoribbak közül, afelett viszont már csak ritkaságokkal bővülhet a lista. A 171 faj mindenképpen elég magas ahhoz, hogy akit érdekelnek a madarak, az ne legyen rest a távcsövet magánál tartani, hátha előbb-utóbb a 200-as álomhatárt is elérjük.

Paraziták és a fajgazdagság

Sajnos nem vagyok nagyon jártas a parazitológiában, ezért a mostani bejegyzésem legfőbb célja mindössze annyi, hogy megosszam néhány friss olvasmányélményemet, és azok sajátos egybecsengése feletti csodálatomat.

Kónya vicsorgó (Lathraea squamaria), kora tavaszi holoparazita növény

Élősködő növényeknek azokat a fajokat nevezzük, amelyek tápanyagaik legalább egy részét közvetlenül más élő növényekből nyerik. A félélősködő vagy hemiparazita fajok képesek fotoszintézisre, amelyhez a szervetlen tápanyagokat a gazdától szívják el, majd ők maguk alakítják tovább szerves vegyületekké. Ilyenek a szemvidítófű- (Euphrasia), a kakascímer- (Rhinanthus) és a fagyöngyfajok (Loranthus, Viscum). A teljes élősködők vagy holoparaziták egyáltalán nem állítanak elő szervesanyagot, nem fotoszintentizálnak, mert a szerves vegyületeket is a gazdanövénytől vonják el. Mivel nem fotoszintetizálnak, klorofillra nincs szükségük - nincs is nekik zöld növényi részük. Ilyenek például az arankák (Cuscuta), a szádorgók (Orobanche) és a vicsorogó (Lathraea squamaria). Az élősködő növények kutatásával az utóbbi egy-két évtizedben sokan foglalkoztak, pl. a Folia Geobotanica folyóirat 2005-ben egész számot szentelt a témának. Az élősködő növények kutatását többek közt egy igen érdekes restaurációs felhasználás lehetősége is inspirálja. Régóta gyanítják, és kísérletesen és megfigyelésekkel többé-kevésbé már alá is támasztották, hogy a (fél-)parazita növények jelenléte együtt jár a közösség magas fajszámával. A jelenség mögött legvalószínűbben az a mechanizmus áll, hogy az élősködő növény a növényzetet uraló fajtól tápanyagot von el, ezzel csökkenti annak versenyképességét, lehetőséget adva a kompetícióban egyébként alulmaradó fajoknak. Az élősködő fajok tehát megváltoztathatják a közösség versengési hierarchiáját, kiegyenlítettebbé teszik a dominanciaviszonyokat, megakadályozzák az alárendelt fajok teljes kiszorulását. Éppen ezért gyanítják, hogy félparazita fajokat monodomináns, fajszegény élőhelyekre vetve elősegíthető a fajgazdag közösségek restaurációja. Egyesek egyenesen "ökoszisztémamérnök-fajoknak" nevezik őket - így hívják azokat, amelyek jelentős mértékben képesek átalakítani az élőhelyüket. Nem rég felkerült az internetre egy cikk, amelyben Fibich és munkatársai (2016) a cseh vegetációs adatbázisból kiszámolták, hogy a félparazita gyökérélősködő fajok többségének előfordulása a véletlenszerűen várhatónál nagyobb mértékben társul magas fajszámhoz. Úgy tűnik tehát, újabb tanulmány erősítette meg ezt az érdekes hipotézist, habár a félparazita jelenlét és a magas fajszám közti oksági viszony pontos mibenléte még tisztázásra szorul.

Nagyvirágú kakascímer (Rhinanthus serotinus), üde gyepek hemiparazita faja

A nagyvirágú kakascímer tömege az orgoványi réteken

Vörös fogfű (Odontites vernus), bolygatott gyepek, parlagok hemiparazita növénye

Szintén a napokban belefutottam néhány cikkbe, amelyekben azt állítják, hogy a költésparazita életmódú kakukk (Cuculus canorus) a fajgazdag madárközösségek jó indikátora, jobb, mint a csúcsragadozó madarak, sőt, az élőhelyi heterogenitásnál is hatékonyabban magyarázza a fajszám változását (Morelli et al. 2015, Tryjanowski & Morelli 2015, Morelli et al. 2017). Több országban, sok mintavételi helyet megvizsgálva azt tapasztalták, hogy a kakukk a véletlenszerűen vártnál és a többi madárfajnál sokkal gyakrabban fordul elő magas fajszámú közösségekben. Nem tudom nem észrevenni a parazita növényeknél megfigyelttel való hasonlóságot: vajon a kakukk teszi sokfajúvá a közösségeket, ahogyan ezt a parazita növényekről is feltételezik, vagy olyan helyeket keres, ahol már eleve diverz madárközösség él? Szenzációs lenne egy olyan mechanizmus felfedezése, amely rámutatna arra, hogy a félparazita növények és a költésparazita madarak egyaránt fajgazdaggá teszik a gazdaközösségüket. Az nyilvánvaló, hogy egy parazita fajnak legalább egy másik faj jelenlétére szüksége van: a gazdára, amely tulajdonképpen forrásként funkcionál számára. Ez a kapcsolat a gazda visszaszabályozásán keresztül hathat a többi fajra - vajon hogyan és mennyire? De bármennyire is csábító a fenti hipotézis, a kakukk esetében valószínűbbnek látom, hogy egyszerűen eleve fajgazdag madárközösséget keres magának, mert ott nagyobb eséllyel talál megfelelő gazdát, vagy mert olyan táji jellemzőket keres élőhelyválasztás során, amelyeket más fajok is előnyben részesítenek (pl. mozaikos élőhelyek, nádasok, bokrosok jelenléte, stb), pl. mert több a táplálék. Mindenesetre a szerzők a kakukkot egy olyan indikátorszervezetnek tartják, amely megfigyelésein keresztül könnyen nagy mennyiségű információ nyerhető a táji léptékű madárdiverzitásról.

Első és eddigi egyetlen gyűrűzött kakukkom a Ferencmajori Madárvártán

A félparazita növények és a kakukk esete jól példázza, hogy a pusztán korrelatív vizsgálatok látszólagos analóg esetek (itt: gazda-parazita rendszerek) alapján mennyire kevésnek bizonyulhatnak, amikor általános mechanizmusok felfedésére lenne szükség. A növények esetén manipulált kísérletektől várom a kérdés tisztázását (habár az eddigi próbálkozások sem vezettek egybehangzó következtetésekre, ld. Fibichék hivatkozásait). A madarak esetén a potenciális gazdák időbeli dinamikáját kellene megfigyelni: április-májusban, a kakukk "költőhelyre" érkezésekor változnak-e konkrét revirek? Előfordul-e ténylegesen, hogy a gazdafaj egy egyede/párja feladja a revirjét, vagy kiszorul belőle a kakukk megjelenése után, és a helyét egy új faj foglalja el? Ez lenne ugyanis egyenértékű azzal, hogy az élősködő jelenléte több faj együttéléséhez vezet. Fontos megjegyezni, hogy a kakukknak nem éri meg észlelhetően akadályozni a gazdafajt, mert azzal a saját fiókájának túlélési esélyét csökkenti. Gyakorlatilag: ki kéne menni terepre és megnézni napról napra, mi történik a revirben éneklő madarakkal, ha megjön a kakukk. Vállalja valaki?

Madárgyűrűzés

Ennek a bejegyzésnek az apropóját az adja, hogy nem rég megszereztem a madárgyűrűző engedélyt "énekesmadár" kategóriában. A madarakkal kapcsolatos tevékenységem nem része a hivatalos kutatómunkámnak, csupán hobbiból csinálom, de mivel végtére is ez is egy kutatás, említést teszek róla.

Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) gyűrűvel

A madárgyűrűzés egy ornitológiai adatgyűjtési módszer, amit először a madárvonulás kutatásának céljából alkalmaztak. A befogott madarakra a testtömegükhöz képest kicsi, egyedi azonosítóval ellátott gyűrűt erősítünk, majd szabadon engedjük őket. Ha a madarat újból sikerül befogni, vagy a terepen sikerül leolvasni a gyűrűjét, akkor kapunk egy adatot arról, hogy a befogás és a visszafogás/leolvasás között eltelt idő alatt milyen utat tett meg, és ez segít a faj vonulási mintázatának (útvonal, időzítés, sebesség) megismerésében. A gyűrű az esetek többségében alumíniumból vagy acélból készül, a madár lábára kerül, és annyira kicsi, hogy csak akkor olvasható le, ha a madár újra kézbe kerül. Emellett vannak színesgyűrűs projektek is, amelyek feltűnőbb, terepen is leolvasható, de hasonlóan könnyű gyűrűkkel vagy más alakú jelölőkkel dolgoznak. Ezenkívül sokféle elektronikus jeladót használnak madarak követésére. Ezek kicsit több technikai és anyagi akadályt támasztanak a megvalósítás elé, azonban felbecsülhetetlen értékű adatokat szolgáltatnak, hiszen egyedi szinten, napról napra követhetővé teszik a madarak mozgását. Itt látható egy lista nyomkövetős madarakról. Nézzük meg például, hogy merre jár éppen Garam, az Ipolyvecén jelölt fehér gólya. A blog írásakor a legfrissebb adat szerint éppen a libanoni határhoz közelített a Földközi-tenger partja mentén, útban Magyarország felé.

Ez a színes gyűrűs dankasirály (Chroicocephalus ridibundus)...

... az alábbi leolvasásokkal rendelkezik eddig, amelyekből kiderül, hogy a Kárpát-medence és az Adria között ingázott; részletek itt: http://tringa.mme.hu:8080/mme/captures/map/NTA1NjU3MA

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a madarakat mennyire befolyásolják, vagy akár veszélyeztetik ezek a jelölők. Calvo és Furness (2011) cikke szerint a jelölők madarakra gyakorolt hatása összességében elhanyagolható ahhoz képest, hogy maga a kutatás mennyi pozitív eredménnyel jár, de ettől még a kutatás során mindig nagy körültekintéssel kell eljárni, hogy a madarat minél kevésbé zavarjuk, valamint a madár esetlegesen megváltozott viselkedése ne vezessen hamis következtetésekre, egyes esetekben ugyanis ezek a veszélyek fennállnak.

Ez a csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita) énekelni kezdett a fotózás alatt, kézben tartva - nem igazán hatotta meg a befogás, azóta is aktívan őrzi a revírjét.

A gyűrűzés céljából befogott madarakon gyakran egy sor egyéb jellegzetességet is feljegyeznek (kor, ivar, vedléssel kapcsolatos információk, biometriai jellemzők, pl. a szárny alakjával kapcsolatos méretek, testtömeg...), amelyek szintén értékes adatokat jelentenek az ornitológusok számára. A madárgyűrűzéses kutatások számára különösen a standardizált fogási intenzitású állomások adatai értékesek, hiszen ezeken többé-kevésbé torzítatlan mintavétellel és nagyfokú szakmai felkészültséggel folyik a munka. Ilyen madárvárta van Magyarországon például Ócsán, Farmoson, Tömördön, Izsákon, és már Naszály-Ferencmajorban is - én az utóbbi táborban ismerkedtem meg a madárgyűrűzéssel kb. 15 éve.

Hálóállás Ferencmajorban

A madarak befogására többféle eszköz van használatban, melyek közül kis termetű madarak megfogására a legalkalmasabb és legelterjedtebb az ún. függönyháló vagy japánháló. Ez egy függőlegesen kifeszíthető, kb. 3 méter magas, rendszerint 6-12 méter hosszú, laza szövésű háló, amelyen néhány feszítőzsinór halad keresztül vízszintesen. A háló fekete, vékony szálú műanyagfonalból készült, és merőleges irányból meglepően nehéz észrevenni. Ha a madár sem veszi észre, akkor merőlegesen a hálónak repül, majd a feszítőzsinórok által képzett zsebbe hullik, és ott marad, amíg a gyűrűző (vagy segédje) ki nem szabadítja. A háló működését ezen a videón mutatja be egy brit madarász. A befogási módszer kellő szakértelem és az előírások betartása mellett minimális veszélyt jelent a madár épségére - ahogyan ezt Spotswood és munkatársai is kimutatták.

Őszapó (Aegithalos caudatus) a hálóban

A madárvonulás régóta feszegeti az emberek kíváncsiságát, sokan foglalkoztak és foglalkoznak vele, hatalmas szakirodalma van, ennek ellenére még mindig sok a nyitott kérdés. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a jelenlegi tudásunk döntő részére a gyűrűzéses vagy (újabban) az egyéb jeladós kutatások révén tettünk és teszünk szert, és ez nagyban segíti a madarak védelmét. Itt egy összefoglaló cikk a témában: Bailein (2001). Az alábbiakban igen röviden megemlítek néhány publikációt, amelyek gyűrűzéses adatok segítségével fednek fel érdekességeket.

Mindenekelőtt a Magyar madárvonulási atlaszról (Csörgő et al. 2009) írok, amely az összes hazánkban fogott madárfaj gyűrűzési adatait összegzi: gyűrűzések és visszafogások számával, kiemelt figyelemmel a külföldi gyűrűs madarak hazai megkerüléseire és a hazai gyűrűsek külföldi megkerüléseire, a gyűrűzések időpontjára, a madarak korára.

Korner-Nievergelt és társai (2014) korszerű statisztikai modellekkel vizsgálták az Európában jelölt vörösbegyek megkerülési adatait. Ezzel egyrészt tesztelték a modellezési technikát, másrészt kimutatták, hogy a Skandináviában jelölt vörösbegyek közül több tölti a telet Észak-Afrikában, mint a Közép-Európában jelöltek. Az északabbi állományok tehát a vonulás során "átugorják" a közép-európaiakat.

Vörösbegy (Erithacus rubecula)

Johnson és társai (közlésre elfogadott cikk) Nyugat-Európában fogott hosszútávú vonuló poszátafélék megkerülési adataiból számolt túlélési valószínűségek, a telelőterület klímája és a vonulás alatti időjárási viszonyok között keresték az összefüggést. Azt mutatták ki, hogy a csapadékosabb klímájú nyugat-afrikai területekre vonuló állományok túlélési esélye jelentősen magasabb, mint azoké a madaraké, amelyek a telet rendszeresen a száraz klímájú Száhel-övezetben töltik. Az ilyen vizsgálatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a klímaváltozás madárvonulásra gyakorolt hatását megismerjük, előrejelezzük, és a sérülékeny fajokat hatékonyabban védjük.

A kerti geze (Hipplais icterina) hosszútávú vonuló faj, a telet a déli féltekén tölti

Newton és társai (2016) különféle módszerekkel, köztük visszafogási, visszatalálási és kézrekerülési adatok alapján vizsgálták a nappali és éjszakai ragadozók természetes túlélési arányát az életkor, a testméret, az ivar és még néhány tényező függvényében.

Reichlin és társai (2009) cikke egy példa arra, hogy hogyan fedhetők fel madárfajok vonulási irányai a nyaktekercs és a búbos banka példájával, Briedis és Keišs (2016) pedig a gyűrűzési adatok alapján következtetnek arra, hogy a XX. század során európai állományának 95%-át elvesztő, globálisan veszélyeztetett csíkosfejű nádiposzáta megfogyatkozása pontosan mikor, milyen ütemben történt.

Nyaktekercs (Jynx torquilla)

A gyűrűzési adatok korrekt statisztikai elemzése egy izgalmas kihívás, ami a matematikai módszerek fejlődésével egyre több újdonsággal kecsegtet. Nem rég magyar szerzők írtak erről egy kiváló útmutatót (Harnos és társai 2015), amelynek folytatása is várható.

Ha valaki a fentiektől kedvet kapva gyűrűzéses kutatások eredményeire keres a neten, akkor nagy eséllyel az Ibis, a Journal of Ornithology, a The Ring, a Ringing & Migration, az Ardea, az Alauda, a Die Vogelwelt, vagy éppen a magyar kiadású Ornis Hungarica honlapjára sodorja a Google - de amúgy ennél jóval több ornitológiai folyóirat létezik, valamint általánosabb zoológiai vagy ökológiai lapok is gyakran közölnek gyűrűzéses cikkeket.

A tudományos kutatás mellett a madárgyűrűzésnek fontos szemléletformáló és ismeretterjesztő szerepe is van, hiszen a laikusok, köztük nagyon sok gyerek, gyűrűzési bemutatók és táborok alkalmával közelről láthatják vagy kézbe is vehetik a madarakat. Sok gyerek számára ez egy olyan meghatározó élmény, amely végleg elkötelezi a természetvédelem ügye mellett.

A madárgyűrűzést Magyarországon a Magyar Madártani Egyesület Madárgyűrűzési Központja koordinálja. A honlapján egy általános ismertetőn kívül képek és sok érdekesség található a hazai munkáról.

Térképezési programok, 'citizen science' és a Madáratlasz Program

A blogbejegyzéseim és publikációm során többször írtam már arról, milyen mértékben lendítette előre a számítástechnikai forradalom a biológiai kutatásokat azzal, hogy lehetővé vált az emberi kapacitással már nem átlátható mennyiségű adattömegek tárolása, rendezése és elemzése. A számítógépes kapacitás növekedésével párhuzamosan nőtt az érdeklődés a nagy tér- és időléptékű (emiatt nagy adatigényű) tudományos kérdések felé, s ennek jó példái a nagy területekre kiterjedő térképezési és monitoring programok. Magyarországon több ilyen is fut vagy futott a közelmúltban, ilyen volt például a MÉTA (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa) program, amely során hivatásos kutatók és más szakmabeliek járták végig az ország teljes területét, és jegyezték fel 267 813 db 35 hektáros hatszögben az előforduló élőhelytípusokat, valamint bizonyos egyéb növényzeti jellemzőket.

Az efféle, nagy volumenű adatgyűjtésekhez gyakran kevés a szakember egy adott országban, viszont szerencsés esetben lehetnek jócskán olyan amatőrök, akik bevonhatók a munkába. Az ilyen adatgyűjtésen alapuló kutatásokat nevezik 'citizen science'-nek. Ma már a világ több táján (de főleg angolszász területeken), több témában működnek laikusok, amatőrök aktivitásán alapuló kutatások. Az amatőrök különböző tudásszintje miatt viszont az így gyűjtött adatokat a szakértőknek komolyan le kell ellenőrizni, erre projektenként eltérő megoldások születnek. A 'citizen science'-nek az adatgyűjtésen kívül nem elhanyagolható funkciója az ismeretterjesztés, a környezeti nevelés, a figyelem felhívása természetvédelmi problémákra. A Vadonleső programban például egészen egyszerűen felismerhető, az átlagember számára is ismert fajokról lehet adatokat feltölteni, s így még motiváltabbá lehet tenni a kicsit is érdeklődőket a veszélyeztetett természeti értékek megóvása iránt.

A Vadonleső olyan közismert fajokkal foglalkozik, mint a 2015. év emlőse az ürge

Elsősorban nyilván azok a témák működhetnek ilyen módon, amelyeknek nagy a társadalmi bázisa; például kétlem, hogy ugróvillások monitoringjára sokan jelentkeznének puszta kedvtelésből világszerte, azonban az ornitológiai adatgyűjtésekkel lényegesen jobb a helyzet. Magyarországon már az 1990-es évek óta sikeresen működik több olyan madármonitoring program, amelyekben a terepi munka döntő részét önkéntesek végzik. 2014-ben az Magyar Madártani Egyesület Monitoring Központja egy új programot indított Madáratlasz Program (MAP) néven, melynek célja a hazai fészkelő madárfajok elterjedésének és állományméretének felmérése/becslése, ami alapján elkészül majd egy 2020-ra tervezett európai madáratlasz magyarországi része, valamint egy részletes hazai atlasz. Ez nagyon jó hír, hiszen a hazai orchideák, emlősök, ritka fásszárúak, valamint a hüllők és kétéltűek után igazán időszerű egy madáratlasz. A programban (a puszta kedvtelés szintjén) én is részt veszek 2015-től, az első év tapasztalatait fogom bemutatni ebben a bejegyzésben.

A felmérés módszertana részletesen olvasható a MAP honlapján, itt csak a leglényegesebb elemeket fogom leírni. Az ország területe fel van osztva 10 km × 10 km nagyságú négyzetekre az UTM vetületi rendszer szerint, ezen belül pedig 16 db 2,5 km × 2,5 km nagyságú kvadrátra. Ideális esetben a résztvevőknek (vagy csoportjuknak) egy-egy 10×10-es UTM négyzet minden egyes 2,5×2,5-ös négyzetében kellene szisztematikus megfigyelésekkel meghatározni a (valószínűleg) fészkelő fajok körét. A módszertan azonban megengedi, hogy teljesen rapszodikusan végzett, alkalmi megfigyelésekkel gazdagítsuk az adatbázist - vagyis a legkisebb is számít. Tehát, ha munkába menet látunk egy éneklő erdei pintyet, azt nyugodtan beírhatjuk, és ha kedvtelésből távcsövet ragadunk a hétvégén, hogy a kert végében ugrabugráló madarakban gyönyörködjünk, az is szolgáltathat értékes adatokat. Nyilván az adatminőség kontrolljára nagy szükség van, hiszen még a képzett madarászok sem ismernek fel minden fajt minden helyzetben helyesen, hát még a kevésbé képzettek, de ezen a program szervezői egy fajismereti lap előzetes kitöltetésével próbálnak úrrá lenni. Ezen egyszerűen be kell jelölnünk azokat a fajokat, amelyeket felismerünk. A megfigyelt fajokhoz a fészkelés valószínűségét is jelölni kell egy skálán. A nappali felmérés mellett legalább annyira izgalmas éjszakai felmérést is kell végeznünk. De ismétlem, bővebben a honlapon!

Pirossal a 10×10-es, fehérrel a 2,5×2,5-ös négyzetek

A felmérést Szada, Őrbottyán, Veresegyház és Csomád települések határában végeztem. A környékről érdemes tudni, hogy egy tipikus agglomerációs terület, új építésű lakóparkokkal, nyaralókkal, faültetvényekkel, lovardákkal, horgásztavakkal, építkezési és iparterületekkel, mezőgazdasági területekkel, és közéjük ékelődő, zsebkendőnyi természetközeli élőhelyekkel. Normális madarász ilyen helyen csak átutazóban jár, hiszen ritkaságokra egész kicsi az esély, de néha még a természetben töltött idő élményét is csak mérsékelten kapja meg az ember (például egy zúgó ipartelep környékén). Ennek megfelelően viszont nincs is sok adat ezekről a területekről, pedig a hétköznapi madarak állományváltozásai igen érdekes dolgokról árulkodhatnak.

A mezei pacsirta Nagy-Britanniában erősen megsínylette a mezőgazdaság átalakulását,
a természetbarát gazdálkodás emblematikus fajává vált

Igen látványos és számomra váratlan, hogy egyes faállomány-szerkezetre érzékeny fajok (pl. kék cinege, barátcinege, ökörszem, fakuszok, csuszka) ennyire ritka fészkelők a területen. Fa ugyan van, de jórészt telepített fenyvesek, nyarasok, akácosok, a többségük pedig fiatal. Az odúköltő fajoknak gyakorlatilag egyedül a vízközelben megmaradt, korhadó, odvas fűz- és nyárfák jelentenek fészkelőhelyet, ezek pedig egyre ritkábbak. Még régi parkok vagy fasorok sincsenek, ahol ezek a fajok szintén otthonra lelnének.

Az odúköltő szürke légykapó ritka fészkelő a környéken

Amiből kicsit jobban áll a terület, azok a nyílt térségek talajon költő fajai. Persze, itt sem kell extrákat várni, de van erdei pacsirta, rozsdás csuk, parlagi pityer, fürj. Szintén büszkeség az egykori homokbánya Veresegyház-Ivacs közelében, ahol több száz pár partifecske és néhány gyurgyalag költ. Megemlíthető még az országszerte terjeszkedő füleskuvik, amelynek több revírjét találtam.

Gyurgyalag

Rozsdás csuk

Ragadozómadarak által kedvelt terület a Szada határában lévő homokpuszta, ahol kék vércsét, vándorsólymot, darázsölyvet és kabasólymot is láttam már, igaz, közülük valószínűleg csak a kabasólyom és a darázsölyv fészkel a közelben.

A szadai homokpuszta

Öreg hím kék vércse

Érdekes áttekinteni a megfigyelésekből kapott fajszámokat. Egy 2,5×2,5-ös négyzet 70-80%-ának bejárása során 50 körüli fajszámok jönnek ki, ami ahhoz képest nem kevés, hogy madarak számára jól használható vizes élőhely alig van a területen (néhány városi tó, nádas, puhafa-liget és bokorfüzes van csak), természetközeli erdő pedig egyáltalán nincs. A közeli 10×10-es négyzetek fajszáma 66 és 93 közötti, de ez a különbség az eltérő felmérési intenzitást is mutatja. Egy jobb adottságú (a Duna árterét és a váci Naszályt is tartalmazó) és elvileg teljes felmértségű kvadrát fajszáma 120, így feltételezem, hogy a 100 körüli fajszámot az általam látogatott 10×10-esekből is el lehetne érni költési időben. Az alaposan felmért kvadrátok országszerte 100-150 fajosak, de vannak ennél magasabbak is. Hogy ebből a fajszámból mennyi a ténylegesen fészkelő faj, egy másik (érdekes!) kérdés. A MAP honlapon lehet nézegetni a statisztikákat fajokról, területekről.

Aki teheti, kapcsolódjon be a következő tavasszal a MAP felmérésekbe. Tényleg nem igényel nagy erőfeszítést, ha valaki a szabadidejében amúgy is madarászik, akkor elég csupán rászánni minden alkalom után néhány percet, esetleg fél órát, hogy a begépelje, mit látott. A legszorgalmasabb felmérők még ajándékokat is kapnak.

Ugyanígy tudok biztatni más, hasonló kutatási projektekben való részvételre, hiszen a fentebbi honlapok is mutatják, hogy gyakran a laikus önkéntesek a maguk módján igen fontos adatokat szolgáltathatnak, amelyek segíthetnek természetben zajló folyamatok megértésében.