Egy gyakran félrehatározott védett növény: a csilláros sárma

Több olyan internetes fórumnak is tagja vagyok, ahova az érdeklődők feltölthetik a szívüknek kedves vagy a számukra ismeretlen növények képeit, majd szerencsés esetben a nagyobb tudással rendelkezők azonosítják a fajt. A szakmai kontroll önkéntes jellege és változó színvonala miatt nem a legbiztosabb, de laikusok számára kétségtelenül manapság az egyik legkönnyebben elérhető módja ez a tanulásnak. A tavaszi virágdömping megindulásával ezek a fórumok is rendre felpörögnek, s egymást érik a (nem ritkán ugyanazt a néhány fajt ismétlődően ábrázoló) fotók. A sármafajok látványos, fehér virágaiknak és gyakori előfordulásuknak köszönhetően ilyenkor naponta terítékre kerülnek. Meglátásom szerinte a határozási nehézség alulbecslése miatt az egyik leggyakrabban eltévesztett faj a csilláros sárma (Ornithogalum refractum), amelyet rendre az ernyős sármával (Ornithogalum umbellatum) azonosítanak, illetve fotóról fel nem ismerhető példányokra mondják rá az utóbbi fajnevet. (A sármákat egyébként madártejeknek is hívják.) A tévedés jelentőségét az is adja, hogy a csilláros sárma védett, bár helyenként gyakori faj, míg az ernyős sárma országszerte közönséges növény.

Az ernyős sárma fajcsoportjába (O. umbellatum agg.) számos, egymáshoz eléggé hasonló taxon tartozik. Az Új magyar füvészkönyv ezek közül hármat említ, a fentebbi kettő a pusztai sármával (O. kochii) együtt képviseli a csoportot Magyarországon.

Megemlítendő, hogy az alakkör tényleges változatossága ennél lényegesen bonyolultabb. Egyéb irodalmak további taxonok jelenlétét jelzik Közép-Európában, mint pl. O. vulgare, O. divergens, O. orbelicum, O. angustifolium. Ezeknek a neveknek egy része tisztázatlan érvényességű, továbbá az eltérő kromoszómaszámú, de morfológiailag igen hasonló alakok jelenléte szintén bonyolítja a helyzetet. Az alakkör taxonómiájának és nómenklatúrájának tisztázása után könnyen előfordulhat, hogy hazánkból is kimutatnak "új" fajokat. Az egyszerűség kedvéért most maradjunk az ÚMF-ben közölt felosztásnál!

Mindhárom fajra igaz, hogy kb. arasznyi magasságú, hagymás geofiton, keskeny-szálas, tőálló levelekkel. A virágzat tőkocsányon fejlődik, ernyőszerű vagy sátorozó fürt. A virágtakarót hat fehér, a külső oldalon zöld csíkot viselő lepellevél alkotja. A termés háromrekeszű tok.

A csilláros sárma legegyértelműbb határozóbélyege a visszatört (lefelé irányuló) terméskocsány. Ez csak érett termésnél látható, a nyíló virágok kocsányai még felfelé állnak, az elnyílt virágok kezdenek ívesen visszahajlani. Az ernyős sárma terméskocsányai nagyjából derékszöget (vagy enyhe hegyes- vagy tompaszöget) zárnak be a virágzati tengellyel, míg a pusztai sármánál a kocsányok többnyire hegyesszögben felállók maradnak.

Csilláros sárma (Ornithogalum refractum)

Az ÚMF további, nem kizárólagos bélyegeket is említ. A csilláros sárma alsó virágkocsányai nem sokkal hosszabbak, mint a felsők, míg a másik két fajnál az alsó jóval hosszabbak. A csilláros és az ernyős sárma hagymája mellett vannak kicsi sarjhagymák, a pusztai sárma esetén ezek többnyire hiányoznak. Ennek ellenőrzéséhez ki kell ásnunk a növényt, ami védett faj esetén tilos. A csilláros sárma termésén az ormók egymástól kb. egyenlő távolságra helyezkednek el, míg a másik két fajra ez a határozó szerint nem igaz (bár már láttam ellenpéldát). A csilláros sárma általában alacsonyabb termetű, vaskos szárú növény, a pusztai sárma változó magasságú, de filigránabb a többinél. Természetesen ezt a termőhely befolyásolja. A virágzási időben is van némi eltérés. Március végén a csilláros sárma kezd el nyílni először, majd bő két hét múlva az ernyős, végül a pusztai. Persze, a pontos időzítés függ az adott év időjárásától és a termőhelytől.

Néhány kép a csilláros sármáról:

Keressük a lehajló terméskocsányt!

Gyakran képez ilyen dús csomókat

A toktermés bordái nagyjából egyenlő távolságra vannak egymástól

További képek az hazai sármafajokról a Botanikai Fórumon.

A csilláros sárma a laza, homokos talajú síkságok és hegylábi területek növénye, a Duna mentén többfelé előfordul, lokálisan gyakori is lehet. Bolygatott szárazgyepekben, gyomnövényzetben él, akár parkokban és útszéleken is lehet vele találkozni, ami egy védett fajtól szokatlan.

Kunpeszéri kutatótábor

Július elején a kunpeszéri kutatótáborban jártam, amit a Kiskunsági Nemzeti Park és az MTA Ökológiai Kutatóközpontja szervezett közösen. Ez a tábor kutatási lehetőséget biztosít a Kunpeszér-Kunadacs környéki, kiemelkedő természeti értéket képviselő gyepeken. A terület sajátossága, hogy egyedülállóan nagy, szinte összefüggő gyepterületekkel rendelkezik, és ezeknek a gyepeknek a története több évtizedre vagy még régebbre visszamenően ismert. Több gyepfoltról tudható, hogy emberemlékezet óta nem volt felszántva, így "ősgyepnek" tekinthető. A Nemzeti Park átgondolt stratégia szerint hosszú ideje kezeli a gyepeket, időben és térben is kombinálva a kaszálást és a legeltetést, ezzel elősegítve a fajgazdag életközösségek fenntartását. A tudatos természetvédelmi munkának is köszönhetően a terület számos fokozottan védett növény- és állatfaj, valamint ritka és sérülékeny életközösség lelőhelye. A gyepek mellett szintén kiemelkedő értéket jelentenek az erdőssztyepptölgyes-foltok, valamint a hagyományos gazdálkodási módok fennmaradása és elérhetősége. A félig nomád tábornak a Vipera Tanya ad otthont.

Rétsztyepp szarvasbangóval

Készül a felvétel (Mártonffy András, Kálmán Nikoletta, Kun Róbert)

Láprét buglyos szegfűvel

A tábor kutatócsoportokra oszlik, a csoportokat egy-egy tapasztaltabb kutató vezeti, hozzájuk csatlakozhatnak az érdeklődők, akik jellemzően egyetemisták, vagy hozzám hasonlóan olyanok, akik új kutatást kezdenek a területen. Én a Kun Róbert vezette, gyepi diverzitással foglalkozó csoportban dolgoztam. A gyepek közül a közepesen nyílt homokpusztagyepektől a láprétekig és magassásasokig számos típus megtalálható, ezek a mikrodomborzati változatosságnak köszönhetően mozaikolnak. A legérdekesebbeknek azonban talán a rétsztyeppek mondhatók, amelyek a láprétek és a sikárfüves sztyepprétek közti átmeneti zónában alakulnak ki. Különböző módokon, intenzitással és időzítéssel legeltetett és kaszált rétsztyeppeket felvételeztünk, hogy egy későbbi elemzésben majd választ találjunk arra, hogy a kezelési jellemzők hogyan hatnak a taxonómiai és a funkcionális diverzitásra. A témában Robiéknak már jelent meg egy cikkük (Vadász et al. 2016), ennek a folytatásán dolgoztunk tulajdonképpen. Közben pedig jó néhány érdekes növényfajt láttunk.

Szarvasbangó (Ophrys holoserica)

Buglyos szegfű (Dianthus superbus)

Óriás útifű (Plantago maxima)

Rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) a Vipera Tanyán

A tábort a Kossuth Rádió Tér-idő című rovatának szerkesztő riportere is meglátogatta, itt találhatók a műsorok: első és második adás. Érdemes meghallgatni, az én bejegyzésemnél sokkal jobb összképet ad a táborról.

Terepi felvételezés a Duna-Tisza köze déli részén

Nem rég a kutatócsoportunkkal terepi felvételezésen jártunk Ásotthalom és Mórahalom környékén. A jellegalapú társulási szabályokat vizsgáló kutatásunkhoz gyűjtöttünk adatokat, ezért nyílt homokpusztagyepektől a mocsárrétekig és rétlápokig különböző vízellátottságú gyepeken mintavételeztük a fajösszetétel és a tömegesség, valamint a normalizált vegetációs index (NDVI) változatosságát. Kiskunsági adatok felhasználásával hasonló témában tavaly jelent meg cikkünk a Journal of Ecologyban (Lhotsky et al. 2016), itt írtam róla. 

Homokpuszta az Emlékerdő tisztásán

Tavi sztyepprét tarka nőszirommal és budai imolával

Kékperjés láprét közönséges lizinkával

Szibériai nőszirmos

A munka során olyan kiemelkedő természeti értékű gyepeken jártunk, mint az ásotthalmi Csodarét, az Emlékerdő tisztásai és a Csipak-semlyék. Mind a növényzeti típusok, mind a látott fajok változatossága izgalmassá tették a munkát, de a Csodaréten éppen virágozni kezdő fokozottan védett mocsári kardvirág (Gladiolus palustris) tömege is maradandó élményt jelentett. Az orchideavirágzás fő időszakáról ugyan lecsúsztunk, de néhány mocsári és tornyos sisakoskosbort (Anacamptis palustris, A. pyramidalis) még fotózhattunk. Az alábbiakban mutatok néhány fotót egy-két jellegzetes fajról.

Mocsári kardvirág

Mocsári kardvirág tömeg

Mocsári sisakoskosbor

Kisvirágú pozdor

Élesmosófű

Kígyónyelv

Néhány hangulatkép a munkáról:

Készül a cönológiai felvétel a csátés lápréten... (Lhotsky Barbara, Botta-Dukát Zoltán)

... és a kékperjésben

NDVI mérés (Ónodi Gábor)

Köszönjük Aradi Eszter és Krnács György (Kiskunsági NP) segítségét a terepi kalauzolásban. A kutatás az "Ökoszisztémák fenntartható működtetése – felfedezésekkel a klímaváltozás, a tájhasználat és az inváziók hatásának mérsékléséért" (GINOP-2.3.2-15-2016-00019) projekt keretében valósult meg.

Csorbókák

Egyik nap munkába menet arra lettem figyelmes, hogy a vácrátóti botanikus kert előtt egy árokparton a Magyarországon honos négy csorbókafaj közül három is virágzik néhány négyzetméteren belül. A közeli Sződrákosi-patak és Tece-patak nádasaiban a negyedik fajjal is lehet találkozni. Ennek örömére közreadok egy rövid ismertetőt a hazai csorbókákról.

A csorbóka (Sonchus) nemzetség a fészkesvirágzatúak családjának (Asteraceae) Cichorieae alcsaládjába tartozik, amelyre jellemző, hogy a fészkeket csak nyelves virágok alkotják, a növények pedig tejnedvet tartalmaznak. A nemzetségbe egyéves, kétéves és évelő fajok tartoznak, melyek néhány kanári-szigeteki kivételtől eltekintve lágyszárúak. A levelek jellemzően tagoltak, vagy ha ép lemezűek, akkor is fogas vagy fűrészes szélűek. A virágok sárgák, a fészkek többesével alkotják a bugás vagy fürtös összetett virágzatot. A termés lapított, csőr nélküli kaszat. A repítőszőrök fehérek.

Szúrós csorbóka (Sonchus asper)

30-100 cm magas, egyéves növény. Levelei többnyire tagolatlanok, kemény, tüskés-fogas szélűek, fényes felületű élénkzöldek, merevek. A felső levelek kerek vagy szíves vállal szárölelők. Májustól októberig virágzik. Tápanyagban gazdag, üde gyomtársulásokban, szántókon, útszéleken fordul elő, országszerte elterjedt. További információkat olvashatunk róla a Gyomos blogban.

Szelíd csorbóka (Sonchus oleraceus)

30-100 cm magas, egyéves növény. A levelek lantosan vagy kacúrosan szeldeltek, puhák, szürkések, matt felületűek, puhán tüskés-fogas szélűek. A felső levelek nyilas vállal szárölelők. Szántóföldi és útszéli gyomnövényzetben él, országszerte gyakori. A Gyomos blog is ír róla.

Mezei csorbóka (Sonchus arvensis)

30-150 cm magas, évelő növény. Kúszó gyöktörzse legfeljebb fél cm átmérőjű. A szára nem szárnyas. A levelek finoman fogas szélűek, tagolatlanok vagy az alsók öblösen fogasak. A felső levél válla lekerekített, szárra simulóan szárölelő. A virágzat mirigyessége alapján két alfaját különítik el: subsp. arvensis sűrűbben, a subsp. uliginosus alig vagy nem mirigyes. Nedves réteken és gyomtársulásokban országszerte gyakori. A Gyomos blog erről sem feledkezik meg.

Mocsári csorbóka (Sonchus palustris)

1-3 méter magas, évelő növény. A szár a tövén szárnyas. A felső levelek tagolatlanok, az alsó öblösen hasogatottak. A felső levelek hegyesen elálló fülekkel szárölelők. A virágzat sok fészkű, sűrűn mirigyszőrös. Főleg a dombvidékeken és a Középhegységben elterjedt, nádasokban és magaskórósokban él. Védett faj (természetvédelmi értéke 5000 Ft), noha alacsony természetességű nádasokban is nagy tömegben léphet fel. Egy hónapja írt róla Molnár V. Attila.

További képek a Botanikai Fórumon érhetők el.

A fentiek közül a S. asper, a S. oleraceus és a S. arvensis közt figyeltek meg gyakrabban hibrideket, noha az ilyen egyedek gyakran terméketlenek vagy kevéssé életképesek. Itt egy cikk a három faj hibridjeiről: Hsien et al. (1972).

Magas tarackbúza (Elymus elongatus) Veresegyházon

Az előző télen Veresegyház külterületén, egy szántóföld és egy földút közti mezsgyén a magas tarackbúza (Elymus elongatus, szinoním nevei a The Plant List szerint itt) száraz kóróira bukkantam. A növényt igen jellegzetes virágzata és termete alapján akkor is sikerrel azonosítottam, de az állomány és a példányok tüzetesebb átvizsgálásához már nem voltak optimálisak a körülmények. Nemrég a feleségemmel virágozni láttuk a növényeket, így részletesebben szemügyre vehettem őket.

A magas tarackbúza 2 méteresre is megnő

Virágzata közelről

A magas tarackbúza akár 2 méter magasra is megnövő, zsombékokat képező pázsitfűfaj. A virágzata 10-30 cm hosszú, valódi kalász (a füzérkék közvetlenül a virágzati tengelyen ülnek). A füzérkék 5-12 virágból állnak, 12-25 mm hosszúak, gyakran kifelé görbülnek. A toklászok szálkátlanok, tompa csúcsúak. A levelek 2-5 mm szélesek, érdesek. Nyelvecskéje hártyásan felszakadozik. A többi hazai tarackbúzafajtól általában könnyen megkülönböztethető robusztus termete, zsombékos növekedése és ritkásan álló, nagy füzérkéi alapján.

Virágzata...

... és levélalapja

A magas tarackbúza a Földközi-tenger medencéjétől és Kelet-Európától a Kaszpi-tenger térségéig és az Arab-félszigetig őshonos, betelepítették Dél-Amerikába és Ausztráliába. Az első magyarországi adatai a XX. század második feléből származnak, és egészen 10 évvel ezelőttig az ismert hazai állományai egy kézen megszámolhatóak voltak. Ezek az adatok korábbi emberi behatás alatt álló, enyhén szikes gyepekből származnak az Alföldről, és esetükben vélelmezhető az faj természetes eredete, habár a témával foglalkozó botanikusok nézetei megoszlanak a kérdésről. A fajt ritkasága és sztyeppi jellege miatt védetté is nyilvánították (természetvédelmi értéke 5000 Ft). A XX. század végén az ipar potenciális energianövényként fedezte fel a magas tarackbúzát, és a 2000-es évek közepén többfelé megjelentek az országban a "Szarvasi-1 energiafű" néven jegyzett, alföldi és kelet-kaukázusi állományokból keresztezett fajta ültetvényei. Egy új fajta vagy hibrid termesztésének megkezdése egy új tájban mindig magában hordozza azt a kockázatot, hogy a termesztésből (szinte elkerülhetetlenül) kikerülő példányok kedvezőtlen hatást gyakorolnak a természetes élő és élettelen környezetre. Ez a gyanú az energiafű termesztésbe vonása kezdetén is fennállt, s azóta úgy tűnik, igazolást is nyert. Az utóbbi években az Alföldön egyre több helyen jelezték a magas tarackbúza új előfordulását, tartós megtelepedését, helyenként tömegessé válását. Igen valószínű, hogy ezek az új előfordulások az energiafű magjainak kiszóródásával jöttek létre, gyakran utak mentén. A "kivadult" energiafű természetközeli állapotú gyepekben, pl. az Alföldön tipikusan mezsgyéken fennmaradt löszgyepekben, is képes megjelenni, ezért invazív növénynek (vagy özönnövénynek) tekinthető. Az energiafű egy másik természetvédelmi veszélyt is hordoz: hozzájárulhat a magas tarackbúza esetlegesen őshonos állományainak genetikai leromlásához. A kivadulásra való hajlam és a genetikai szennyezés esélyének tükrében az eddig ismert előfordulások őshonossága is kétes megítélésű. A Flóraatlasz az első néhány adatot bizonytalan eredetűnek, az újabbakat adventív megjelenésnek tartja, az itt bemutatott lelőhely minden bizonnyal az utóbbiak közé sorolandó.

A Flóraatlaszban egy közép-dunántúli (nagyjából a Bársonyos tájegységhez sorolható) négyzet mellett az Alföld különböző részeiről vannak előfordulásai. A veresegyházi adat így a hazai elterjedés északnyugati peremére esik, a legközelebb a Kiskunságból és Jászságból írja a könyv. Az új adat egy most íródó florisztikai közleményben fog megjelenni.

FRISSÍTÉS: Olvasóim kiegészítései szerint az Elymus elongatus a Flóraatlaszban közöltnél már jóval szélesebb körben elterjedt.

Néhány irodalom a fajról

Bagi I. & Székely Á. (2006): Az Elymus elongatus (Host) Runemark, magas tarackbúza előfordulása a Kiskunság déli részén - a korábbi lelőhelyek rövid áttekintés. Botanikai Közlemények 93: 77-92. PDF

Clayton, W.D., Vorontsova, M.S., Harman, K.T. and Williamson, H. (2006 onwards). GrassBase - The Online World Grass Flora. http://www.kew.org/data/grasses-db.html, Elymus elongatus

Nótári K. & mtsai. (2011): A Szarvasi-1 energiafű (Elymus elongatus subsp. ponticus 'Szarvasi-1' energiafű) inváziója Szarvas környékén. NyME Kari Tudományos Konferencia, 2011. október 5., Konferenciakiadvány 255-259. oldal PDF

Néhány érdekes növény a Cserhátból

Az alábbi összeállításban néhány olyan érdekesebb növényfajt mutatok be, amelyekre a Cserhát délnyugati részein találtam rá az elmúlt hetekben.

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae)

A Janka-sallangvirág faji különállására az utóbbi évek taxonómiai vizsgálatai világítottak rá (Molnár V. et al. 2012, Sramkó et al. 2012), korábban a hazai állományait a Krím-félszigetről leírt bíbor sallangvirághoz (H. caprinum) sorolták. A Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában elterjedt fajnak Magyarországon a Dunántúli-középhegység több pontján, a Naszály környékén és Baranyában vannak ismert előfordulásai. Rendszerint kissé bolygatott vagy pionír jellegű felszíneken, száraz gyepekben és erdőszegélyekben fordul elő. Fokozottan védett.

Zöldellő törpezanót (Chamaecytisus virescens)

Zöldellő törpezanót (Chamaecytisus virescens)

A selymes törpezanót alakkörébe (Chamaecytisus austriacus agg.) tartozó taxont korábban különböző neveken és különböző taxonómiai szinteken (varietas, alfaj, faj) említették. Több más problémás törpezanót mellett ezt a fonalat is Pifkó Dániel (2004) göngyölítette fel Magyarországon, javasolta a faji rangon történő megkülönböztetést, közölte a fajcsoport határozókulcsát és az elterjedési adatokat. Az Új Magyar Füvészkönyvben már megtalálható a faj, de a korábbiakból hiányzik, talán ennek is köszönhető, hogy még mindig egy viszonylag kevéssé ismert növénynek tekinthető a hazai botanikusok között. A Budai-hegységtől a Zemplénig fordul elő, főleg löszgyepekben, sztyeppréteken él, a Cserhátban sem ritka ezeken az élőhelyeken.

Hengeresfészkű peremizs (Inula germanica)

Löszgyep hengeresfészkű peremizzsel, zöldellő törpezanóttal és magyar kutyatejjel

Hengeresfészkű peremizs (Inula germanica)

Löszgyepek karakterfaja, előfordulási helyei többnyire maguk is értékes, védendő élőhelyek, ezért a faj is törvényes védelmet élvez.

Nyúlánk sárma (Ornithogalum brevistylum)

Nyúlánk sárma (Ornithogalum brevistylum)

A látványos küllemű nyúlánk sárma (vagy nyúlánk madártej) minden bizonnyal nem ritkasága miatt lett védett, ugyanis a jó állapotú szárazgyepek, sztyepprétek mellett bolygatott gyepekben, mezsgyéken és parlagokon is előfordul, helyenként tömegesen.

Ebtippan (Agrostis canina)

Ebtippan (Agrostis canina)

Ez a pázsitfű változó vízellátottságú, főleg láposodó réteken fordul elő. A Flóraatlasz szerint a Dunántúl nyugati részéről, az Északi-középhegységből (főleg a Mátrától keletre) és az Észak-Alföldről vannak adatai. A Cserhát Naszályhoz közeli részéről nem mutatja az előfordulását, ezért külön öröm számomra, hogy rátaláltam.

Sárga rezeda (Reseda luteola)

Sárga rezeda (Reseda luteola)

Közeli rokonához, a vadrezedához (Reseda lutea) hasonlóan útszéli gyomnövényzetben, néha legelőkön vagy szántókon fordul elő, de annál sokkal ritkább. Abból a flóratérképezési kvadrátból ennek a fajnak sem volt adata, ahol megtaláltam, de a Cserhát más részéről ismert.

Idén sem találtam az ágas holdrutát a Mecsekben

Az ágas holdrutát (Botrychium matricariifolium) az ezredfordulón kihaltnak tekintették Magyarországon, miután korábban ismert termőhelyein (a Kőszegi-hegységben, a Zalai-dombságban, a Balaton-felvidéken, a Zempléni-hegységben) eltűnt, és máshol sem került elő évtizedeken keresztül (ld. a Vörös Listát). 2008 júniusában nagy meglepetésemre és örömömre a Mecsekben, a kisújbányai rétek felvételezésekor, egy mintakvadrátomban megtaláltam a kígyónyelvfélék családjába (Ophioglossaceae) tartozó haraszt egy példányát. A begyűjtése törvénysértő és etikátlan lett volna, ezért csak fotóval dokumentáltam az előfordulást. Erről a (talán nem túlzás azt állítanom, hogy) kisebb szenzációnak számító florisztikai felfedezésről írtam az egyik első (meglehetősen "zsenge") tudományos közleményem, amely 2009-ben jelent meg az Acta Botanica Hungarica folyóiratban.

Ágas holdruta (Botrychium matricariifolium)
Hosszúhetény-Kisújbánya, 2008. június 4.

A megtalálás óta többször, így idén is, kerestem a fajt az egykori lelőhelyen - sajnos eredménytelenül. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem is volt jelen, mivel a kis termetű, talaj feletti levelet nem minden évben fejlesztő holdruták terepi megtalálása nem könnyű, és nekem csak a korábbi előfordulás közvetlen környezetének átvizsgálására volt időm.

A gyepen az elmúlt években sokféleképpen gazdálkodtak: hol lekaszálták, hol legeltették, és lehetett olyan év is, amikor egyik sem történt. Idén május közepén marhalegelés egyértelmű nyomai látszottak. Ez némi bizakodásra adhat okot, hiszen tapasztalatom szerint a legeltetett, üde gyepek alkalmas élőhelyek lehetnek a holdruták számára. Az azonban bizonyos, hogy a megtelepedést számunkra nehezen vizsgálható tényezők is meghatározzák: azon gombák jelenléte, amelyekkel a holdruták mikorrhiza-kapcsolatot létesítve felveszik a tápanyagot. Mindenesetre a legelés jótékony hatását látom abban, hogy egy korábbi látogatásom óta jelentősen visszaszorult a gyepen terjeszkedő siskanádtippan (Calamagrostis epigeios), viszont agár-sisakoskosborból (Anacamptis morio) többet találtam, mint korábban. Remélem, hogy hamarosan újra előkerül az ágas holdruta is, és a kisújbányai adat nem csak a véletlenszerű, eseti megjelenések számát gyarapítja.

Az alábbiakban közreadok néhány friss fotót a lelőhelyről és az ott élő fajokról.

A kisújbányai gyepek

A rövidre legelt gyepben tömeges a Trifolium campestre

Rigószegfű (Moenchia mantica)

Közönséges ínfű (Ajuga genevensis)

Agár-sisakoskosbor (Anacamptis morio)

Az ágas holdrutáról 2015-ben született egy bejegyzés a Botanikai Fórum blogján.